A bürokrácia lelke nem siet, van ideje. Ő nem úgy él, mint te – mindig késésben, mindig lihegve, gerincen csorduló patakkal, mindig az utolsó pillanatban –, mert neki az utolsó az első. Egy pillanat is csak akkor számít, ha le van pecsételve. Márpedig ide pecsétekért jössz. Azért, hogy igazad legyen, vagy legalább úgy tűnjön, jogod van bármihez, ami még a tied lehet ebben az életben.
A panorámaüveg a száját tátja, te meg óvatosan becsusszansz, ahogy a kávéscsésze szélén rianó kockacukor a forró lébe. A bürokrácia lelkének cerberusa, a kigyúrt biztonsági őr becéloz, nyakkendőt igazít, és jön a kompenzációs kérdés: miért jöttél? Már olvadsz. Van már időpontocska? Nincs? Az nagy hibácska. Odavezet az R2-eshez, és közli: először is, tessen csak húzni egy sorszámot. Ez olyan természetes itt, mint a napfelkelte – csak persze ez a mostani egy baljós napfelkelte volt.
A bürokrácia lelke a szorongás talaján virágzik. Biztos, ami biztos, húzol három cetlit is, hogy a várakozáskor magaddal legyél körbevéve, akár Kompország a schengeni korlátlanságaival. De gyorsan lebuksz, a bürokrácia kapuőre lecsap a plusz cetlikre. A sorszámkijelző szignálva váltogatja a számokat, te a sajátodat szorongatod, mintha az életed múlna rajta. Hányadik? Kétszáznegyvenhetedik? Akkor van időd meghalni is, ha úgy alakul. A cetli izzad a tenyeredben, mintha önálló életre kelne, és próbálná magát kihúzni a sorsából, de te nem engeded. Az nem lehet, hogy a saját sorszámod is cserbenhagyjon!
A batár monitorra meredsz. Nem hoztál szemüveget, hunyorítasz. A színes pacák váltakoznak, de pontosan tudod, hogy a számod csak akkor fog feltűnni, ha az univerzum közbelép, vagy ha valaki kiesik a sorból, mert rossz nyomtatványt töltött ki. Az emberek bámulnak előre, a terem egyetlen halk morgásba olvad, és a magyar bürokrácia lelke fölötted lebeg.
Amikor végre sorra kerülsz, már nem is vagy ember, csak egy sorszám. Belépsz a pulthoz, ahol a bürokrácia lelke rád emeli az orrán billegő olvasószemüvegét. Az arca kifejezéstelen.
– Mit szeretne? – kérdezi, nem mintha tényleg érdekelné. Eldadogod a szándékaidat, míg maga elé húzza a csészét. Megzörgeti a háromazegyben zacskót, fogával feltépi. A por belesiklik. A víz gőzölög. Lassan kavargatni kezdi.
Ezek szerint ez egy háromazegyben ügyintézés lesz. Csak le ne lötyögtesse a papírjaidat azzal a kotyvalékkal.
– Ezt nem itt kell intézni – szólal meg.
– Ha nem itt, akkor?
– Tessék elmenni a kettes ablakhoz, ott tudják – ha éppen tudják – mondja, és egy biccentéssel le is zárja a beszélgetést.
A kettes ablak felé vonszolod magad.
– Tesssééék! – mondja, miközben a szemöldöke se rezdül.
Csalánszáj. Kúpos melle beárnyékolja az űrlapokat, miközben a tekintete rád vetül. Egy pillanatig tétovázol, aztán rájössz: a pult mögötti iktatóhölgy ismerős. Megvan! Ha igaz… nyomokban hús-vér Ilonka az, a házból. Egy suliba jártatok. Mari néni és Jóska bácsi lánya.
– Megismersz?
– A sorszámot! – szüremlik vissza a résből a rendszer lelke.
Egy pillanatig csend. Most már csak egy ablak, egy hang, egy utasítás.
Visszacsoszogsz a sorszámadagolóhoz, mert a bürokrata-bajnok 2.0-hoz új antré kell. Az R2-es kiköpi a cetlit, és most már úgy érzed, nemcsak az idődet, hanem a lelkedet is rendszámra osztották.
Közben a bürokrácia lelke a sarokban trónol, egy sorszámként lebegő puffon, és elégedetten dünnyög magában. Nem hangosan, csak olyan belső, aktaszagú rezgésként. Ő tudja: nem a cél a fontos, hanem az út – a fénymásolatokkal kikövezett, hárompéldányos labirintus, ahol a méltóság nejlonmappában sínylődik, és a remény zárójelben van.
És a végén, amikor megkapod, amiért jöttél – egy aláírást, egy pecsétet, egy hárompéldányos igazolást, amelyen a tinta már száradás közben megbánja a dolgot –, akkor is ott marad benned valami üresség. Ezért kellett idejönni? Ezért kellett három órát várni?
A kijáratnál kifújod a levegőt, mint aki három évszakot hordott ki ülve. De legalább a büfés pogácsa az örök. Száraz, mint az intézményrendszer lelke. És valamiért mégis jólesik.
