56 Megtekintés 5 Perc

Tó-party szentimentális életképp

Helyszín: Sorsod Vármegye, Ottólaka
A Pece, a Szinva, az Egyveleg és a Zagyvalék patakok összefolyásánál

Magasan száll két kerecsen, alant zörgős szekér megyen,
elé fogva Mózsi szomszéd négy villás szarvú ökre,
úgy fújtatnak, fodrozódik is tőle a Hámori tó tükre.
Lenn a völgyben, nagy Miskolcon tucat templom tornya,
megőrült már ez a világ: a vén ja-vass-asszony
legkisebb ükunokája játék turulmadár helyett,
valaminőféle drónt kér karácsonyra?

Este van a Pele-lakban, pattog a tűz jól megrakva,
kvaterkáznak a konyhában, nem gondolnak Hernádkakra.
A vacsora verslábgomba, párolt dactilus-saláta,
ha nem ízlik, a kutya a csepp-kő-bar-lang-ban elássa.

Bellibben a háziasszony, férje arcára csókot nyom,
s bedobja a mai témát: beszéljük meg, mit tehetnénk,
száz év múlva ne szorítson Hámorban az öko-lábnyom!
Ottó gazda nem emlékszik, hová tette a pipáját,
madarászni tanítgatja a szomszédék vásott fiát,
a Lillába habarodott Fürediék Jambuskáját.
Tegnap jól megijesztette egy nagy döglött trocheussal,
az orvosék hisztis, szőke copfos Anna-pesztuskáját.

Tompa azon értekezik, milyen is a modern óda?
– vitáznak majd a Facebookon az alanyi költők róla.
Át is írt egy skót legendát: Hámorba is egy szörny kéne,
száz év múlva egész Miskolc, vagy legalább
Yukó City, abból sokáig megélne…
Hermanné meg hagymát pucol, törölgetve csorgó könnyét,
bestsellerként harangozzák Szeletáék összegyűjtött
kőkorszaki receptkönyvét. Kiadja a Spanyol-hátha,
majd, ha még tíz emberöltőt megér az ünnepi könyvhét.
Tart a Mail art, jött a posta, ajtó előtt egy nagy raklap,
rajta van egy másfél tonnás neandervölgyi képeslap.
Újmassai őskohónál fejlesztik a grafit ipart,
mások meg azért tüntetnek: miért nincsen az erdőben
(le)-betonozott graffiti park.

Holnap mennek kirándulni a patakhoz a hód-gátra,
megcsodálni, mikor kikel milliónyi kérész-lárva.
Az udvaron bőszen csahol a jó öreg Mora kutya,
rásziszegett a csalitból Bubó boa constrictora.

Ottó gazda betűzgeti lámpafénynél az újságot,
összehord az mindenféle csip-csup úri huncutságot:
két páros rím betört tegnap egy körúti kirakatot,
egy Himfy rím, nagy dühében a családi örökségből
egy tévelygő szapphó(i) strófát káromkodva kitagadott.

Szép Hermanné kínálgat egy jó nagy tál pisztráng-pudingot,
Ottó gazda diétázik, de azért, csak-csak megingott.
Minden napra kímélő menüt főz neki Mályinkán,
a Lillafüred utcában a nagyhírű Iszkor, csak az a baj,
hogy egy tányért, diétás ebédje alighogy bepiszkol.

Mihály talált a sarokban egy ismeretlen pókot,
ráragasztott azon nyomban egy verses QR kódot.
– Tompa uram, tudom neked kedvenced a Gólya,
van itt néhány a kertemben, nem repültek Afrikába,
özvegyen maradtak mind, tavaly nyár vég óta.
– Szép a gólya, szép a gólya, de még szebb a páva,
a gólya húson egyébként is magasabb az ÁFA.

– Édes Uram, beneveztem tegnap, egy új főzőshowba,
és a finom párolt versláb vacsora volt a mai főpróba.
(A gramofonban felcsendült hal-kan az Örömóda…)

Proszit! – szóla szép Kamilla. Oltsuk szomjúságunk,
s harcoljuk ki minden nőnek az egyenjogúságunk!
Legyen végre ágyban s asztal mellett teljesen más éra!
Mától kezdve nem szavazzál senki más főztjére,
csakis egyes-egyedül Herman Ottónééra!

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.