Dobjál be pénzt a napgépbe!
Eltűnjön déli Hold arcéle!
Oszoljon gondfelhő semmibe –
mi lenn főnévsúly, az fönn – ige!
Kiszakadás, visszatérés
az egyterű lakásba,
mely tilosban landolt nemegyszer,
és sokszor nem jelentkezett be a légi irányítóknál…
A benzin belőle,
fiatalságom,
rég kifogyott.
Bölcsesség köhögteti három motorját:
test-lélek-szellem bomlott egységét.
Az elvonulás –
ez a magán(y)-társasutazás
elképedt gondolataim körében,
még éltetheti ideig-óráig
a roncstelep melletti idillt.
Megriadt ötleteim
a két repülőablaknál tolonganak.
Látni akarják,
hogy most már más lesz,
hogy a zúzda robot-karja enged végre,
hogy a csekkszín kankalinmezők kiszáradnak,
hogy a dolgozz naponta valamiért
kiakasztó mantrája,
az ora et labora lélekmentes körforgása,
az arbeit macht frei cinikus hazugsága,
a munka nemesít kötelezettség téveszméje,
a megtört danse macabre-forgás technoritmusa,
a stroboszkóp-ráébredés leáll,
hogy széthulltál parancs szerint,
s mivel magad sem ismered magad,
nehéz lesz összeállnod régi valóddá.
Szóval látni akarják –
mindez a hamisság kipukkan valahára.
A minek új napra ébredni,
ha nincs új a nap alatt,
bizonyossága elönti a tudatot.
Összesúgnak ők ott a repülőablaknál,
s mire a roncstelep melletti idillbe érnék –
dolgozni újra, dolgozni velük, dolgozni rajtuk egy hétig
(önismereti elvonulás, szétszedés-összerakás),
új zabolát, jármot csinálni hozzájuk,
már cserben is hagynak.
Kocsmázni szöknek egy galaktikus etil-felhőbe,
vagy csukott szememben vágtázó
ideaképekké állnak össze
a csodavárásban megfáradt,
már harminc évesen is engem
bosszantó, nincs-új-a-nap-alatt gondolatok.
Sovány lesz ez a szellemvágta
ebben a túlszervezett
(valakik által minden esélye belakott)
téridőben.
Miért nem lehet az összes nap
gondolatébresztő,
miért csak a megszabadulás piros betűs ünnepei
érnek verset, novellát, tragédiát?
A többi mehet az
A energiaosztályú, lét-tévé-shopos
napledarálóba…
A hétköznapi, (életfát is) lelombozó
megszólalások közé.
Gondolatmentes vázlatok egy füzetből
[… Egy-Zord-Deusz-arc… Anya tesztel:
– Fiam edd a levest, meg a borsót,
répát, fütyülőst! Növekedjél!
Légy majd vadakat terelő, vagy
agyas Alad’in, csodalámpás!
– Vigyem a nevet egekig, de
parnasszusi csúcsra ne törjek?
Bátyám Araráton akadt fenn –
közöny-özön áradat űzte.
Nem volt lefelé menedékút –
felfalta hevült amorál hit,
és mind a sok indulat, ötlet,
mit borözön éra előtt már
bárkafedélzetre fogadott…]
Zúg rám riadallam az égből.
Már vén Duna nyal fel a földről.
Ártéri magam lehelyezte
Zord úr. Jelened dokument! Kel-
lesz megfigyelő szerepedben!
Csak jegyzeteled, mi cikáz itt
mint muslicaraj, paraember!
Egyszín, tiritarka világunk
nézed: hogyan él napi semmit –
játszván szerelemmel odázott
múlást, (szimulált, hamis Édent!),
sportnak hazudott gyilok-ösztönt –
hétrét lealázva az ember.
Hogy bagzik a macska jövőért,
hogy magzik a gyom tavasz-élni,
mint győz a sok alja teremtmény,
míg gondolat-ármada téged
présel, s bizonyít: . Soha, költő,
meg nem tagadunk, de te veszted
el józan eszed, buborék-telt
lényeg-fedezéked eladva,
apróra cserélve tudásod!
S mélység memoárba kifújod
ősrégi poét’-bizalommal
– felérsz! – az igaznak akart gyön-
gyöt… Színre, ha jut legalább egy
blőd, pukkadozó seregükből –
győzelmi hired maradandó;
s ezzel a hittel lelebegsz a fenékre…
Ülök a Duna állóvizénél.
Végtelenszer lépek ugyanabba.
Sztereóban kérem ki a hosszúlépéseket.
Sör-roundban, akár több pohárral
vehetném körbe magam,
és az üresen zizegő lapokat.
Mindegyik pikolóból leinnék valamennyit,
hogy orgonasíphangra hangoljam a szeszeket:
delírium fúga a lehányt csempék közén.
Talán a sztereó hosszúlépés elég lehet,
s visszatérnek terméketlen múltűröm
etilfelhőiből, s fejemben töltik be
a nekik megírt unt szerepet:
sorban állást, szétpukkanást,
önismétlést, dögunalmat, önabúzust –
torz lélekbirodalmamat
megcsaló gondolataim.
Az ártérbe vetett széksorok között
macskák hergelik egymást.
Odább csitrik szürcsölnek,
és rutinos párok múlatják
a teljesen fölösleges mi-időt.
A vízen muszkli nélküli,
életkezdők
locspocsolnak a kajakokban, és
egy síp-megafon-asszony kergeti őket
motorcsónakon.
A zöldben rögbicsapat-
tagok ütköznek újra és újra,
és testnek vizionált atomhalmazok
nyekkennek nem tetszőn.
Az időjárás döntésképtelen:
sírjon vagy nevessen
ennyi megszokáson,
meg azon a gondolatváró,
fröccsbuborékot sztereóban
hallgató kicsi-a-rakás
szerencsétlenségen,
azon a gondolatvesztett sejtkupacon.
Végre fejest ugrottak a bennem oldott fröccsbe
a messziről jöttek, a tékozlók, űrt sétálók,
hétköznap-részeg ideáim,
s nyomban gúnyverssé álltak össze.
Szatírcsoportosulásuk,
e gaz, rám törő dalárda nekem zengi:
béna-gondolattalan-alak
kérsz-magadnak-elmetávlatot
és-velünk-sikert-dadogsz-csak
azt-hiszed-rezonőr-lehetsz
legfeljebb-peronőr-kihalt-pályaudvaron
melyre-már-nem-fut-be-velünk
késve-el-menetrend-szerint
mit-háromdés-repülő
még-csak-sínre-vetett-rozsdagép-se
Kiittam őket, pezsgették gigám.
Talán vad kutyaszókkal
megmar(ad)nak
másnapig udvariatlan
bolondjaim.
