Arra szeretnék kísérletet tenni, hogy elibénk idézzem azt a Fecske Csabát, aki egy nap, kis tipródás után, arra szánta el magát, hogy néhány verssel a zsebében felkeresse a Napjaink szerkesztőségét, s előhozakodjon friss gépelésű kéziratával.

Pedig nem kellett volna tartania semmitől, hiszen aki fogadta, az én voltam, s alig néhány évvel idősebb nála. Vele szemben annyi előnyöm volt csupán, ha azt előnynek lehetett nevezni, nekem akkorra már megjelent az első kötetem, s szerkesztőségi tag voltam, rám volt bízva a versrovat vezetése. Neki viszont Weöres Sándortól volt levele, amiben az idős mester a hozzá eljuttatott Fecske-versek íróját tehetségesnek ítélte, s további írásra biztatta. Amit persze Csaba a rá jellemző szerénységgel nem mutatott meg.