„A folyón átkel-
nem nem, belevesznem azt
igen, lehet. Menny?”
(Styx)

Könnyű elképzelni Szolláth Mihályt, ahogyan olvas, aztán ír, és olvas és megint ír: a könyv folyamatos párbeszéd, a példaképekkel, az írókkal, akiktől idéz és akiktől tanul, a szüleivel, akire emlékezik és persze önmagával. Tudjuk, hogy a költő számára minden verssé válhat: az ihlet, a múzsa vagy a lírai én (nevezzük bárhogyan) millióféleképpen előcsalogatható; például úgy, ahogy a szerző teszi itt, ebben a könyvben. Olyanok számára az általa befogadott alkotások, mint a párának a kondenzációs magvak: általuk és rajtuk csapódik ki az új vers. Szolláth következetesen és biztos kézzel használja ezt a módszert.