Tompa Mihály-kutatóként könnyebb az ember dolga, ha a költő a felmenője volt. Így olyan napló is a kezébe kerülhet, ami különben soha, mert a családunk legféltettebb öröksége. Munkámban Tompa és Herman Ottó kapcsolatát vizsgáltam, mikor egy roppant érdekes dologra, egy eddig felfedezetlen titokra lettem figyelmes. Két naplóbejegyzést közlök, az egyik a könyvtárunkból, a másik egy miskolci múzeumból való.
1850. Lillafüred.
A szabadságharc megtorlása elől menekültem vidékre régi barátom, Ottó lillafüredi nyaralójába, „Pele-lakba”, a fenséges Bükk egy eldugott zugába. Sűrű lombú fák alatt nyugvó csendesség, harmónia… lehetett volna. De a forradalom mindenhol utolér, csak más alakban. Három napja vagyok itt, s vegyes élményekkel gazdagodtam eddig. A sok kirándulás ír volt a lelkemnek. A táj festők fantáziáját is meghaladó szépsége annyira megidézett bennünket, hogy hárman közös alkotásba kezdtünk: én verset írtam, amihez Ottó egy rajzot készített, és e kettőt beillesztettük barátom felesége, Kamilla prózai műve közé. Egy szerelmes történet volt az, ami itt játszódott, Lillafüreden. Eddig azt hittem, a kamilla gyógynövény, s alkalmas gyulladáscsökkentésre is. Hogy ez mennyire nem igaz, igazolja néhány séta az erdőben, elmémbe zárt nevetések zamata, pár lopott pillantás, egy orr, egy száj… Emezek mind csak komolyabb gyulladást gerjesztettek bennem. Ma délután a nappaliban teáztunk, s hosszú túránk után kimerült cimborám elszunyókált karosszékében. Egyedül maradtunk nejével, egymással szemben ülve, lelkiismeretünk rejtélyei közepette. Kellemes idő volt, talán be is kellett volna csukni az ablakot, mert a hűs szellőtől libabőr futott végig testemen. Vagy nem is attól? Ügyetlenül próbáltam begombolni ingem nyakát. Alig-alig mertem őrá fordítani szememet, ezért inkább a falon függő állatok hadát mustráltam. Ott díszelgett egy szarvas tiszteletet követelő koronája, egy vadkan óriási kifeszített bőre, egy róka dús, gyönyörű prémje meg több más erdőlakó maradványa. Bámulatosak! Mind gyermekkorom gömöri tájának édes emlékét idézték elő bennem a Bükk friss élményével gazdagítva. Közben ujjaim végig ideges táncot jártak a karfán. Nem bírtam ellenállni az előttem bimbózó virágnak. Kecses tartással ült. Göndör, sötétebb szőke haja jobbra simítva eltakarta keble kincsét, kíváncsiságom felpezsdítőjét. A teáscsészét nézte kezében. A csendesség valahogy még szebbé és izgalmasabbá tette. Gondoltam, iszok egyet én is teámból, de mikor érte nyúltam, tekintetünk találkozott. Egy pillanatra beszippantottak a szürkés-zöld drágakövek a hosszú fekete pillák foganatjában. Eleresztettem egy félmosolyt, majd visszahúzódtam. El is feledtem, mit akartam. Mikor újra a csésze után kaptam, akkor vettem csak észre, hogy már üres. Ő végig mozdulatlan volt. Ámulatba ejtett nyugodt kisugárzása. A néhány csendes, meghitt percünket végül Ottó ébredése zavarta meg. Ez engem is felébresztett. Mit képzelek, ő a barátom felesége! Próbálom elfojtani a szív forradalmát. De azóta se hagy nyugodni egy kérdés: vajon mire gondolhatott ő?
1850. nyaralónk.
Három napja megőrülök látogatónktól. Mihály, férjem barátja, udvarias és kedves, mégis… nem kéne itt lennie. Gyönyörű verseket ír. Türelmetlenül várom, hogy felolvassa nekem őket, és keserű űrt érzek, ha ez kimarad, s féltékenységet, ha ezt másnak teszi. Engem miért hagyott ki? Idegesít, milyen lassan sétál előttem, s ahogy művészek módjára megáll bámulni a fákat meg a bokrokat, majd elkezd róluk hablatyolni nekem. De amikor én fedezek fel egy szépséget az erdőben, és ő ügyet se vetve rá elhalad mellette, s még csak felém se fordul, egyszerűen fellökném. Már az is bosszant, amikor engem figyel, de az is, ha nem. Ma napnyugtakor teáztunk, és férjem elszundított. Köszönöm szépen, hogy egyedül hagytál vele! Olyan fülledt meleg lett, hogy hirtelen alig kaptam levegőt. Gondoltam, azonnal szaladok ablakot nyitni, de türelmet parancsoltam magamnak. Kiszúrtam egy pontot, a csészémet, próbáltam arra koncentrálni, közben lassan vettem a levegőt, és alig mozdultam. Így igyekeztem higgadt maradni. Nem láthatja, ahogy pánikolok, nem sejtheti… Mit össze ügyetlenkedett azzal a gombbal! Úgy éreztem, a szoba leselkedik rám, meg akar gyilkolni, fel akar falni! Eddig nem érdekeltek, de most annál inkább nyomasztott az a sok agancs és agyar. No meg az is zavart, ahogy dobolt az ujjaival. Mintha ütemet adna a vadaknak, hogy becserkésszenek. Erősen fogtam a csészét, ne remegjen kezemtől. Ittam egyet. Talán észre se vette. Mintha a mellemet bámulta volna. Nyugtalanságomat fokozta az a komikus jelenet, amikor a teája felé kapkodott. Majdnem rákiabáltam, miért nem veszed el?! Vedd már el! Legalább tereld el a figyelmemet! Hiába akartam elkerülni… Miután véletlen egymásra pillantottunk, úgy megrémültem, hogy levegőt se mertem venni. Kelletlenül félrehúzta a száját. Azt hittem, sírva kirohanok, mire végre felébredt Ottó, s eszembe jutott, hogy Ottóné vagyok. De most is, mikor ezeket a sorokat írom, csak azon töprengek: vajon mire gondolhatott ő?
Felfedezésemnek köszönhetően végre megértettem eme költemény születését:
Csapdába ejt bükki barlang:
árulásom bennem lappang,
fák közt bolyong, forrong, fullad,
s kamillától jobban gyullad.
