Apátlanok klubja
Állunk hárman a kocsma előtt, cigizünk. Neked is pont ezen a héten? Igen, stroke. Fel sem ébredt. Tiéd? Tüdőrák, mondom, még épp él, egyenesen az ágyától jövök. Mi vagyunk az apátlanok klubja, viccelődöm, mindannyian nevetünk, aztán ránk száll a csend egy percre.
Halálos ágy, a halál torka, küzd a halállal, kegyes halál, hosszú betegség után gyászoljuk: másznak elő a közhelyek sorra a fejemben, és mint a szerelmes dalok, amikor van aktualitás, ma éjjel a torkomat szorongatják. A februári sötét és hideg belém mar, vágynék vissza a melegbe, háromezer kilométernyire, ahonnan hazarohantam. Végigégett a cigaretta. Adj egy másikat. Hátunk mögött hirtelen felmorajló hangzavar: megérkezett a szülinapos. Egy másik apát ünnepel a társaság, ez bizony már az ötvenedik, előkerülnek a felespoharak és egy albumnyi fotó. Nevetés, sztorizás, zene.
Távol tőlünk, egy másik városban csendes kórtermek, tárgyilagos nővérkék, semmitmondó orvosok, csöpögő infúziós tasakok. Ugye ismerik a leletét. Ismerjük. Tudják, mit jelent. Tudjuk. Maga tényleg Spanyolországban él? Ott voltunk nyolcszáz évig! Doktor úr marokkói? Nem, palesztin vagyok, de az majdnem ugyanaz, arab, arab.
Várunk. Ülünk az ágyánál. Kísérjük, amíg lehet. A folyosó végi üvegajtó délutánonként óriásira nagyítja a lemenő napot. A gyorsuló sötétben, a látogatási idő végén lámpa nélkül hajtom haza anyám nyikorgó biciklijét.
Ugyanabban a kórházban, ahol megszülettem, apám törékeny viaszbábuként fekszik a nyolcadikon, félig lehunyt szemmel várva valakit. Amikor éber, mutogat a szemközti falra: ott, ott, nézd. Én nem látom, ki van ott, talán azért, mert még ideát vagyok, ő pedig már át tud járni a világok között. A szülésem jut eszembe: hosszúra elnyúlt küzdelem volt az is, befelé fordulás a kizökkenő időben, mitikus állapot, amikor minden lélegzet jelentéssel bír, minden mozzanat a cél felé tart, amelyről nem tudható, mikor érjük el. Fogom a kezét, hátha segít, beszélek hozzá, hátha hallja, aztán egy idő után már nincs mit mondani, mint ahogy soha nem is tudtunk igazából mit mondani egymásnak. Szia apa, ne add rögtön anyut, beszélgessünk egy kicsit. Hogy vagytok, jól, mi a helyzet, minden oké, legfeljebb két perces telefonbeszélgetések, ha nagyritkán megosztottam vele a vívódásaimat, hümmögés volt a válasz. Ez egy ilyen generáció volt, nyújtja felém az öngyújtót a trió egyik tagja. Főleg a férfiak. Nézem az öngyújtó lángját. Mintha gyertya lenne.
Péntek este szólnak a nővérkék, hogy hívjuk oda, aki fontos. Öcsém két óra múlva Pestről érkezik. Együtt várunk, órákon keresztül, az ágy fából tákolt oldalfalára támaszkodva sterilfehér arénába bámulunk, ahol fogatlan, csonttá aszott gladiátor küzd némán az életéért. Elnyúlik a meccs, közben sírunk, viccelődünk, mémeket nézünk, én megfejtek egy keresztrejtvényt az újságjában, amit már nem tud a kezébe fogni se. Két gomba beszélget az erdőben. Képzeld, svédül tanulok. Miért? Mert szerelmes vagyok egy svédgombába. Hat már a nyugtató szerinted?
Egy óra múlva lecsillapodik kicsit, mintha aludna, tizenegykor hazamegyünk, másnap fél hétre megint ott vagyok, rám most már nem vonatkozik a látogatási idő. Csak az ágy vége látszik a folyosóról, aggódva lépek be, hogy ott van-e még.
Délben elbúcsúzom, szia apa. Már nem is vesz észre, azt a valamit nézi a falon. Három nap múlva hivatalos tagjává válok az apátlanok klubjának.
Kiteregetem
„Na nehogymár kiteregessük mindenki elé az alsógatyáimat” — tiltakozott hevesen a férjem, amikor felhívtam arra a figyelmet, hogy zsebkendőnyi lakásunkban nem akarom mindennap a ruhaszárítót kerülgetni. Ellenben, mint ahogy mindenki más is, elkezdhetnénk kifelé teregetni a ruháinkat, az ablakunk elé.
„Nagyon proli” — mondta puffogva, majd elvonult valami sorozatot nézni szokásához híven, feszültségoldás gyanánt.
Másnap (morogva) lecserélte a ruhaszárító elaggott madzagjait.
Harmadnap (sóhajtozva) kiteregette a ruháit — az alsógatyákat továbbra is bent tartva a szárítón.
Most már meg sem fordul a fejében, hogy ne kifelé teregessen.
Persze, a megfigyelt közösségi etikának és szokásrendnek megfelelően az alsógatyák a legbelső madzagon száradnak, így csak az láthatja őket piros bugyijaimmal egyetemben, aki alááll a szárítónak, átnéz az összes többi alsó emeletre kiteregetett ruharengetegen és úgy leskelődik. Ez azért nem túl jellemző.
A ruhaszárítást és ruhaszárító állványt mindig is gyűlöltem. Sehogy sem mutatós, kerülgetni kell hacsak nincs külön mosókonyhád, a nappali közepén ácsorog, mint egy málhás öszvér, akire egyre több terhet raknak. A ruhák elfelejtődnek, rajtamaradnak, és azt veszed észre, hogy a szárítás tevékenysége permanens, nem csak egy napig vannak ott a ruhák, ahogy azt annak idején elképzelted, és minden egyes hétvégén újult erővel megfogadod.
A fregoli még rosszabb: le- és felhúzgálni a csigán a kötelet, száradó ruhák alatt zuhanyozni, ha nincs szerencséd, még a fejedre is csöpög a hideg víz, borzongtató élmény. Egyszer vettünk szárítógépet még Budapesten, a megváltást remélve, de ahelyett ő inkább megette a szöszöket, néha még a zoknikat is, belehelte a lakást és a víztartályát is mindig ürítgetni kellett.
A lakáson kívülre teregetni, mint az némi vonakodás után kiderült, az én műfajom: láthatatlanok maradnak a kimosott ruhák, villámgyorsan megszáradnak, a napsütés még fertőtleníti is őket, frissebbek, jobb illatúak lesznek. Sőt, a kiteregetés mellé extraként közösségi élmény is jár: a szemem sarkából látom, ki mit teregetett ki, látom, hol dolgozik egyenruhás biztonsági őr, hol vannak gyerekek és a velük járó állatmintás dunnahuzatok, ki lakik egyedül és hol nagyon nagy a család, ki milyen gyakran mos ágyneműt és törölközőt.
Nincs szégyellni- és titkolni valóm, most már bátran kilógatok gatyát-bugyit-feltörlőrongyot, ott az egész sztori, bárki összerakhatja magának: ott szállnak a szélben a Disneys zoknik, amik már majdnem rongyosra jártak, de hát nincs mit tenni, azok a kedvencek, a véletlenül eggyel nagyobb számban megvett vészhelyzeti Aldis bugyik, amikor rájöttem Németországban, hogy na pont alsóneműt nem vittem magammal (egy órát gyalogoltam értük nulla fokban), a játszótéren kitérdelt harisnyák, kilazult gumis alsógatyák, a nagyon kényelmes, de egyébként utált karácsonyi pulóverem, amit valahogy nem tudok levakarni magamról, a farmer, amit még anno a Bartókon turiztam, és persze az összes sportpólóm, amit a csinosabb blúzaim helyett hordok kilyukadásig.
Miközben kihajolok, látom, kik szerelnek éppen autót-motort, merre járnak a szemközti Juan tenyészgalambjai, hogyan vesznek össze odébb a háztetőn a papagájok, aztán látom a hegyeket, a felhők aktuális formáját, azt, hogy merre jár a Nap éppen és mikor ér ide: igazi teregetés-mindfulness a vége a csendes bámészkodás, elmélyedés és megtisztulás jegyében.
Mert hát megérkezünk vizesen-nedvesen mi is, kiérünk a fényre, napon sütkérezünk, melegszünk, nézzük a többieket, kiket csipeszeltek mellénk ki milyen fajta, összeérünk, ellebegünk, megsimítjuk egymást, tartanak a csipeszek, amíg tartanak, aztán egyszercsak, amikor már gyengül a nap, beszednek minket is.
Lezáró
Nem, rohadjanak meg, hogy még ezt is elvegyék, gondolta. Állt a security checknél, előtte a biztonságis nő, fiatal, filigrán alkat jéghidegen villanó szemekkel, kiskosztümben, értse meg asszonyom, nem viheti fel. Mi az, hogy nem, kérdezte, hol van ez a szabályzatban. Hol van a szabályzatban, hogy nem lehet biciklilezárót felvinni. Hölgyem, nem viheti fel, értse meg. Nézte a kijelzőt, hiszen ott volt minden, hogy mit nem lehet felvinni: lőfegyver, könnygáz, sokkolók, hegyes, éles tárgyak, kéziszerszámok, tompa eszközök, robbanóanyagok. Hát hol van itt biciklilezáró, kérdezte. Hölgyem, a biciklilezáró a tompa eszköz kategória. Utoljára mondom, nem viheti fel.
Nézte a reptéri forgatagot, a kígyózó sorokat a ládák előtt, minden láda egy életmetszet, kabátok, övek, aprópénz, műanyagzacskókba zárt piperecuccok, a telefonokon és laptopokon családi fotók, üzenetek szeretőktől, projektdokumentációk és letöltött Netflix-sorozatok meneteltek sorban az átvizsgáló szerkezetbe, hogy aztán a túloldalon — ha a személyzet is úgy akarja — újra egyesüljenek tulajdonosaikkal. A lezáró azonban elakadt a rendszerben, nem kapta meg a jóváhagyást, kiszúrták, lekapcsolták és most itt szívóznak vele. Mikor is vette ezt a lezárót? Húsz éve is megvan már, a legjobb lakat!, mondta neki az exe, amikor vették. Ha ezt vesszük meg, biztosan nem lopják el többet a biciklidet, tette hozzá, ABUS-lakat, mondta büszkén a boltos is, ahogy hajtogatta össze a nehéz fémlezárót, a legjobb termékünk. Pont feleannyiba került, mint az új kerékpár. Húsz évet húztak le együtt, ő, a kerékpár és a lakat. Az ex rövidebb ideig tartott, mint ahogy idáig minden más férfi is.
A lezáró, az azonban maradt, egyszer megpróbálták ugyan levágni a bicikliről, látszik rajta a fémvágó nyoma, de nem boldogultak vele, így bosszúból csupán az ülést lopták le, ami szerencsére könnyen pótolható volt. A szuperbiztonságos, egyébként dögnehéz fémlezáró szabadságot adott neki, nyugodtan hagyta ott a piros-ezüst Montanat a legsötétebb utcákban a szerényebb körülmények között élő barátok lakása előtt, romkocsmákkal szemben táblához kötözve, hidak alatt, vagy más elhagyatott helyeken is, ahová a csillagokat ment ki bámulni szakítások után.
Milyen sokszor suhant végig a rakparton, édes istenem, becsukja a szemét és ott van az egész, mint egy végtelenített film, legurulás a hegyről, balra át a zebrán (természetesen nem leszállva, dudáltak is a taxisok), aztán egyenesen végig a Várkert bazár mellett a giccses oroszlánnal, aztán a felújított alagúton suhant át, majd kerülgetni kellett a turistákat végig a Batyiig, nyomta a csengőt, megriadt nyúlként ugráltak jobbra-balra, hogy elengedjék, aztán el a villamos mellett, újabb alagút, aztán a futókat és a hajókat nézve végig a Margit-sziget mellett, el egészen a K-híd mellett (micsoda esték emlékét őrzi!), majd Auchan és végre-végre-végre, a Római! Platánfák alatt száll a hekk olajszaga keveredve a lángoséval, párok-családok-barátok érkeznek, bámulják egymást és a Dunát, minél később van, annál illumináltabb állapotban. Jobb napokon egészen Szentendréig elment, hopp egy fagyi vagy süti a Szamosnál, ahogy kell, mellé egy presszó kis tejjel, majd vissza Budapestre. Nyarakon, szerelmeken, őrületeken át kísérte a lezáró. És most, hogy jobban belegondol, tényleg eszébe jutott, amikor éjjel biciklizett, hogy végül is, amilyen nehéz és kemény, támadás esetén is bevethető.
Hölgyem, ne csináljon jelenetet. Nem csinálok jelenetet, csak kérdeztem, hogy hol van ez a szabályzatban. Igen, és válaszoltam rá, akar egyáltalán utazni ma? — vetette oda a nő foghegyről, ami igazából fenyegetésnek számított. Ez Magyarország, gondolta, semmilyen kedvesség, együttműködési szándék, ellenben fenyegetés és eltávolítás, szemétkedés és abúzus. Kezdett felmenni benne a pumpa. Elnézést, értse meg, nagyon nehéz napom van. Ma lakoltattak ki a lakásomból. Gondolta, hátha talál valami közöset, megértést, emberit a hidegkék szempárban. Semmit nem talált ott, ami kicsit meglepte. A kérdésem, akar-e utazni, ennyi volt a válasz. Ekkorra elkezdett sírni mellette az egyik gyerek, anya, menjünk már, le fogjuk késni a gépet. A hétévesnek igaza volt, jogos volt az aggodalom, ha nem uralkodik magán és tovább folytatja, még a végén kizárják az utazásból és akkor hova megy velük. Különben is, a biciklijét eladta, az új helyen pedig esély nincsen kerékpárra, nem olyan a város szerkezete, a lakásnál meg le sem lehetne zárni. Egyébként is, szentimentális marhaság az egész, éppen ehhez ragaszkodni foggal-körömmel. Nézte a fekete összecsukott fémet, az Abust, hitetlenkedve, hogy egy pillanat, és ez sem lesz már. Mint ahogy nem lesz a Gellért-hegyi lakás, a szomszédok, a munkahely, a barátok, a család és az iskola sem. Megszorította a kezében a lezárót, mint aki ütni készül, koponyát roppantani, orrot beverni, fogakat kitörni, belefehéredtek az ujjpercei. A szabályzatnak talán mégis igaza van. Anya, menjünk már. Asszonyom, kikísértessem? Még egyszer megszorította az Abust, aztán hatalmas csörrenéssel belevágta a fémkukába. Pár utas összerezzent és felpillantott a pakolásból. A kosztümös nő a száját húzta, ő pedig kézen fogta a gyerekeket és hátra se nézve és elindult a duty free felé.
