A mai nap, 2024. november 5-e, két nagyhatású nemzetközi esemény dátuma: az egyik az amerikai elnökválasztás, tőlünk távol. A másik Barna Laczy (cézéipszilonnal) és Ádám János (pontos jével) „Metamorfózis” című kiállítása, testközelben.
Köszönöm a megtisztelő felkérést. Szeretettel köszöntöm a kiállító művészeket (ezt a két kiváló, nagyszerű, csodálatos, remek, fantasztikus embert; Laczy, ugye így beszéltük meg?) és az érdeklődő közönséget. Ezzel a meghívóban foglaltaknak tulajdonképpen eleget is tettem.
Persze tudtam, hogy ez kevés. Ezer más gondom mellett két hétig nézegettem a képeket, érleltem magamban mondandóm lényegét, kerestem a legmegfelelőbb gondolatokat. Aztán majdnem kifutottam az időből.
Végül támadt egy kézenfekvő ötletem. A mesterséges intelligenciához fordultam: „Kérlek, írj egy Metamorfózis című fotókiállításhoz megnyitó szöveget. Laczy az ember alkotta térről, János a természetről szól.” Aztán beszkenneltem a képeket. A válasz seperc alatt megérkezett. Íme:
Kedves Barátom!
Mint régi kuncsaftot, emlékszel, a doktori disszertációdat is én írtam, szeretettel köszöntelek.
Végtelen örömmel értesültem arról, hogy milyen megtisztelő és visszautasíthatatlan, bár képességeidhez mérten szinte lehetetlen feladatra vállalkoztál. Te tudod a legjobban, hogy – más művészeti ágakhoz hasonlóan – a fotográfiához sem értesz, mégis elfogadtad a felkérést. Ne várd tőlem, hogy kész megnyitóbeszéddel szolgáljak, de segíteni szeretnék.
Mint a hályogkovács kategóriába besorolt célszemély, kérlek, fogadd meg néhány jó tanácsomat!
Semmiképpen ne vállalkozz szakmatörténeti elemek bemutatására. Így mellőzd a „kamera obszkúra” (camera obscura) említését, s az olyan – Karinthy-féle – hivatkozásokat, miszerint már a régi görögök is… Még véletlenül se vonj párhuzamot a rajz, a festmény és a fotó között, mert a történeti összefüggések és művészeti érték megítélésében a nálad sokkal képzettebb és okosabb emberek sem mindig tudnak közös nevezőre jutni. Tarczai Béla bácsi – városod fotográfusainak egykori doyenje – talán nem véletlenül idézte egy művészbarátját: „A festészet ünnepi kalács, a fotográfia hétköznapi zsíros kenyér.” Van-e értelme hangoztatni hát, hogy napjainkban a fotográfia újra előretörni látszik?
Lerágott csontként hathat hallgatóid körében, hogy a fényképészet (milyen szép szó!) tulajdonképpen a látható fény által közvetített képi információk eszközök révén történő rögzítése. Ki ne tudná, hogy egy 180 éves eljárással állunk szemben, az meg végképp mindenki előtt nyilvánvaló, hogy másfél évszázada már az első színes kép is elkészült, bár az igaziak csak mintegy 90 éve. S hogy fontos a gép, de mit ér, ha nincs meg hozzá a felfedező emberi szem.
Mellőzését javasolom holmi névsorolvasásnak. Indokolatlannak érzem Halász Gyula (Brassai), Friedmann Ernő Endre (Capa), Kertész Endre (André Kertész) és Moholy-Nagy László exponálását (reméljük, érzékeled, milyen frappáns, helyénvaló itt ez a kifejezés), mert kisebbségi érzést válthat ki jelen kiállítók körében, a kisebbség (és kisebbségi érzés) védelmének fontosságát pedig szükségtelen hangsúlyoznunk.
Ne foglalkozz az alkotók magánéletével! Ha valaki nagyon kíváncsi, akkor elolvashatja a kitett mini önéletrajzukat, illetve Barna Virág szép vallomását édesapjáról.
Fölösleges egyes fogalmakat definiálni, hiszen azokat mindenki megtekintheti a wikin, így pl. a metamorfózis átváltozást, gyökeres változást jelent a létezésben, formában, alakban. S hogy ennek közhelyes, de helyes példája a hernyó lepkévé vagy a rút kiskacsa hattyúvá változása, s hogy a metamorfózis hozza meg ráncainkat, alakulunk élőből holttá. Mint a hervadó virág, rothadó gyümölcs, korhadó fa, omladozó épület.
A politikának nevezett össznépi játékban a rablóból pandúr lett, a farkasból bárány – és viszont. Egyedül a kaméleon örök önazonos. Ne mondj olyan sablonos mondatokat, mint:
„Az élet mellett ott van a halál. A boldogságnál a lehangolás. A fénynél árnyék, kétség és remény.”
Amit nyugodtan mondhatsz:
Bőrünk alatt érezzük, hogy a pillanat lehet örökkévaló, s mialatt ez megtörténik, ott visszhangozhat bennünk Csáth Géza feledhetetlen üzenete: „Nem az idő múlik, hanem – mi.”
Idézheted Kiss Annát: „A violában mag van, és viola van a magban.” Lám a metamorfózis örök megújulást is jelent.
Innentől kezdve már csak a fotókról beszélj! Segítek. Mivel a képek kétdimenziósak, képzeld el, hogy a tér befelé is végtelen. Ne csak a felszínt lásd, azt is, ami mögötte volt, van és lehet valamikor.
„Láss, láss, ne csak nézz!” A képek mesélnek. Hallgasd is őket. Legyen szemed, füled hozzá… Imagine! Fejtsd meg a titkukat!
Halld a rozsda csámcsogását, a szú percegését. A szellő halk dúdolását, amint befelé igyekszik a törött ablakon, hogy aztán visszafordulva hozza magával a dohszagot, a csendes pusztulás mellett a falak (köztudomású, hogy a falaknak füle van) által megőrzött hangokat. Szeretkezések neszeit, gyermeksírást, kacagást, zsibongást, lármázást, vad ordítozást, halálhörgést. Hiszen egykor élet volt ebben a házban. Sőt, talán most is. Tekints be az ablakon!
Madzagon lógó avas szalonnát reménytelenül elérni vágyó egerekkel együtt álmos denevéreket, zsizsegő bogarakat és az egykori lakók utolsó álmait tovább szövő pókokat láthatsz. Az egyik sarokban csontsovány patkány dühödten rágja egy megsárgult Népszabadság utolsó fecnijét. Koszlott falvédőn két hímzett asszony beszélget: Sütni-főzni nem nehéz, ha van hozzá elég pénz.
Reméld, a ház felújítására már alkuszik egy jó szándékú valaki. Új metamorfózis közeleg. Hiszen: „A violában mag van, és viola van a magban.”
Látod a cserépnélküli páfrányzást a szomorú oroszlánfej kariatida felett? Bizony, egyetlen királyság sem tart örökké.
Figyeld meg alaposan a japán cseresznyevirágokra ámuló ablakszemet, a munkában megfáradt kapu ráncait, görcseit, a sűrűség rácsán áttörő, börtönükből szabaduló üde lélekleveleket. Az ülőke nélküli pad kettőskeresztjét. A reménytelenség villamosát, mely hátra megy – nem előre. Vedd észre az elmúlás gyönyörűségét!
Emlékszel? A vakablakos moziban láttad a Gábor diákot, első filmedet. A natúr téglafal graffitijéről nyilván eszedbe jut a vasgyári fiúiskola falának „Szláva velikomú Sztálinu!” (Dicsőség a nagy Sztálinnak!) cirillbetűs felirata. Évtizedekig élt, aztán lemázolták. Lehet, hogy elkapkodták? Ja, és kerítésország is vagyunk, Laczy képén már dőlnek. A virtus is elfáradt.
A természetben – és János képein – a legszembetűnőbb metamorfózis az évszakok változása, az őszi elmúlás és a tavaszi újrakezdés csodája, a színek változása.
Csodáld meg a levélsivatagból oázisba menekülőket, a sziklafejű gombát vagy pöfetegsziklát, ember formájú orcáját az alomra hajtva. Képzeld el az alomban megbúvó, illegalitásba vonult rovarok siserahadát.
A párját (jobbik felét) vesztett mohaszakállas bakancs listát már rég nem állít. Érezd át fájdalmát!
Vedd észre a fedezékbe vonult hangyákat: nagy idők kis tanúit, akik az erdőtársadalom legalján szorgalommal teszik napi dolgukat, élik rájuk mért sorsukat. Lásd, ahogy zöldálcás sündisznók kúszó partizán-nindzsa csapata élelem után kutat. Ámulj a bazalttá dermedt farönkön. Vedd észre, hogy a tuskó milyen csodás minigomba-esernyőt növesztett magának.
Itt a tapló hivatalosan is taplónak nevezhető. Fa törzsén ébredező Donaldkacsa-fej, vagy elszáradt indák, mint megkövült koszorúerek, faág földre bukva: lőtt szarvas mumifikálódott feje-nyaka.
Évgyűrűgalaxis, mohás kimiskárolt hatalmas fallosz, percegő dallamokat intonáló szúrágta száraz fa. Hallgasd, hogy zörög a haraszt. Számold a hóvíz szállította színes leveleket.
Tudd, iszappal fedett kőmagatokat csak egy nagy áradás tisztíthatja meg. Imagine!
Eddig bírtam olvasni! Hogy miket hordott össze ez az MI! Ne higgyenek neki, Kedves Vendégeink! Inkább a saját szemüknek, fülüknek, természetes intelligenciájuknak.
És a csak Magyarországon egykor világhírű svájci énekes Vico Torianinak: „O menyi szep van, csak meg kel latni – es minden erzest szívunkbe zarni.”
Köszönöm.
*Elhangzott 2024. november 5-én a a miskolci Ifjúsági Házban
Ádám János fotói
Barna Laczy fotói
