Kedves Hölgyeim, Uraim, Tisztelt Művészetbarátok!
Engedjék meg, hogy néhány szubjektív benyomást megosszak Önökkel Kovács Anikó képei kapcsán; de még mielőtt ebben elmélyednénk, essék néhány szó Anikó munkásságáról: Anikó az az ember, aki küldetésének tekinti a képzőművészet hétköznapokba integrálását azáltal, hogy nem csak technikákat tanít, hanem a művészet szeretetére, az önkifejezés fontosságára is felhívja tanítványai figyelmét, aki arra buzdítja a festőműhelyébe betérőket, hogy merjenek kísérletezők lenni, merüljenek el az éppen tanultakban, de szakadjanak el a sablonoktól és bátran és felszabadultan — akár saját kútfőből is — alkossanak! Anikó festőműhelyében nem művészek születnek, hanem az alkotás örömébe belekóstoló, abban feloldódó, a művészetet napi szinten „fogyasztó” emberek tapasztalják meg azt az erőt, amelyet csak a saját alkotómunka, az alkotás folyamata adhat.
Festeni annyi, mint élni! A művészet pedig nem az ünnepnapok glóriája, de minden nap ünneppé válik, ha a művészetről beszélünk és ha meg- vagy átéljük az élményt, amelyet a művészet nyújtani képes. Anikó itt és most kiállított munkái egy cím alá rendezve: Minimalista parafrázisok. Jelek, szimbólumok, amelyek újragondolva, lecsupaszítva vagy a korábban megszokott rendszerből kiemelve emelődtek papírra vagy vászonra. Anikó, miközben festi vagy rajzolja, akár számítógéppel készíti a munkáit, azon gondolkodik, miért fontosak számunkra ezek a szimbólumok, ikonok, miket tartunk meg, melyeket soroljuk hátrébb, hogyan válik egy népművészeti motívum tipográfiai jellé, miképp viselkedik, ha kikerül megszokott környezetéből, s ha leválnak róla fontos, további, de korábban ily módon nem ábrázolt részletek.
Képzeljük el, hogy beszélgetünk a képekkel! Ezt sokkal könnyebben tudjuk megtenni, mintsem gondolnánk: ne értelmezni akarjuk őket, nem megszólítani, csak várjuk, hogy ők tegyék meg! Mivel is találkozhatunk, ha ez a diskurzus létrejön, mibe is csöppenünk, ha kicsit a kép mögé nézünk? Kommunikációnk alapja a jel, amely minden esetben túlmutat önmagán, információt hordoz, sok esetben tartalma, lényege közmegegyezésen alapszik, a jel értelmezése optimális esetben senkinek nem okoz problémát. Nagyon sokféle jel létezik, mégsem tévedünk el bennük feltétlenül. A jel és térjünk ki rá, a vizuális jel az, amely bár összetett, jelentéstartalma sokrétű, mégis esszenciája a valóságnak, legalább egy valóságértelmezésnek, felfogásnak, amelyből ki-ki felkészültsége, motivációja és érzelmi állapota szerint ragad meg egy-egy foszlányt. Az ikon, legyen szó egy piktogramról, egy logóról, hasonlít arra, amit jelöl, elsősorban alakilag utal rá, sokkal egyértelműbb ez az utalás, mondhatni eltéveszteni, s ily módon tévútra lépni esetében nem is igen lehet. A szimbólum kicsit más. Itt egy kölcsönös „megállapodásról” van szó, s ennek hatására, ennek eredményeképp utal a jel a jelentésre. A szimbólum gondolat, érzés, eszme, konszenzusos megegyezés végterméke, nem feltétlenül valóságalapú, mindenki által elfogadott és az értelmezése sem hagy túl sok variációs lehetőséget, de minden esetben feltételezi az eredeti konszenzus tartalmi ismeretét.
Most joggal kérdezik, hogy jön ez ide? Meg fogják érteni, rá fognak jönni, ha megnézik a képeket… lesznek ismerős részletek, érzések, sok esetben talán egy kis deja vu is hatalmába keríti a szemlélőt. Anikó újraértelmez, újragondol dolgokat, szétbont motívumokat, hogy aztán újrarendezze őket, kiemel részleteket, átstruktúrál megszokott rendszereket, hogy azok új jelentést kaphassanak. Több esetben radikális a változás folyamata, amelyet beindít, máskor csak szösszenetnyi az utalás, ismét máskor csak a hangulat hasonlít. Mondhatjuk azt, „anikósítja” az őt körülvevő, az őt érdeklő világot, a világ Anikóra érvényes tartalmait — a művészet Anikó számára fontos gesztusait Anikó-stílusban játssza újra.
Képzeljük el, hogy beszélgetünk a képekkel! Ezt most már még könnyebben meg tudjuk tenni, hiszen tolmácsunk is van az értelmezéshez, egy más értelemben vett jel/nyelvi, vizuális tolmács, Kovács Anikó, aki Kovács Anikón átszűrve tárja elénk azt a számára kedves képhalmazt, amely sokféle, több irányból érkezik és olykor ellentétes irányokba tart, s amelyben a kontextus alapja maga az alkotó. Így fér meg egymás mellett a Klimt-i, a Van gogh-i, vagy akár a Frida Kahlo-i érzés, a teljesen új térbe helyezett és épp csak kontúrjaiban jelen lévő, s ezáltal magát a jelenséget s nem a konkrét alkotást új dimenzióba helyező Mona Lisa (hiszen tudjuk a kiállítás címéből is, hogy minimalista parafrázist látunk), és egészíti ki a teljes repertoárt a matyó motívum részletére komponált alkotás vagy a perzsa szőnyeget szálakra bontó elektrográfia.
Kovács Anikó munkáiból számunkra átnyújtott, gondosan válogatott kollekciója az ékes bizonyítéka annak, hogy az alkotói lét milyen sokrétű. Az itt és most bemutatott, 2011-től máig terjedő időszak kiforrott művei minden elemükben mindenkor eredményesen kísérletezőek is. Előrevetíti azt is, hogy a folyamatnak korántsincs vége, az elénk tárt anyag annak több, és több esetben egymástól jelentősen eltérő szakaszát mutatja be.
A titok a részletekben rejlik. Ha figyelnek rá, a legfinomabb, leghalványabb vonalakra, az alig észrevehető domborulatokra, és nem csak az adott kép központi elemére, hanem arra is, amire az adott elem támaszkodik, amiből a motívum kinő és amibe simul, akkor Önök egy jó kis beszélgetés résztvevőivé válnak!
Fogadják szeretettel ezt a kiállítást és hagyják, hogy a képek megszólítsák Önöket!
