Valamit dobj elém
az arcomat simogató szél
érzéstelenítő a pirkadattól most nincs más terv
csak kifárasztani a sötét távlatot rohanó autók fényénél
könyököm sajog az ablakkeretben most nincs más cél
desztillálni ami volt hullámzik ide-oda koponyámban papirosom
felszívja majd minden szavam őrzi ömlengéseim valamit
dobj elém felkapom
kutyaként egyre messzebb rohanok
megrágni nem tudom feltápászkodom ablakkönyöklőnkről
arcomat még mindig simogatja a szél
valamit dobj elém
most volna jó kifordulni múlt-idők utcájából egykor
úgy dobtad el szerelmünk
ahogy gyermek megunt játékszerét
olykor még álmodok gondjainkkal mintha meg kellene oldanom
elszarusodott heg hurcolom magammal külföldön
Budapesten kidől belőlem az ébredés kapujában mély
sóhajjal meghibásodott űrszondaként
ismételgettem magam a válás előtti hónapokban valami
felszívta bennünk a mondatok értelmét a látás képességét
valamit dobj elém ismét elkezdődött egy remélhetően szép
nap papucsaim békések hagyják magukat
08:36 belegyalogolok a napfény padlóra terített négyszögeibe
várakozol rám átölelsz
érdeklődsz hogylétem felöl elém rakod kávém
ismét megtisztulunk számba veszi közös dolgainkat az emlékezés
amit egymásnak adhatunk hagyjuk elgurulni a zsömlét
odakint csattog a HÉV Szentendre felé pillanatra látom főterét
egykor együtt sétáltunk nosztalgikus utcáin Apám
megnézném a lakást holnap férfihang nem
ingatlanközvetítővel
úgy kifizetődőbb mindenkinek
már elköltöztünk felelem bármikor tulajdonba vehető
három szoba 100 négyzetméternyi emlékezettel +a csalóka idő
valamit dobj elém
és ismét elindul a HÉV Szentendre felé nehézkesen
a város képzetei utaznak a szerelvényeken a kimondhatatlan
segítek elpakolni tányérokat
Márait olvasok minden nap
barangolok valakinek a gondolataiban
jó érzés sétálni friss levegőt harapni gyűjtögetem profán
monológjaim
feladom csekkjeink megszelídítek bevásárlókocsikat
néhányan paradicsomot válogatnak eszeveszett gyorsan
klaviatúrám majd felszívja valamit dobj elém
felkapom mint a kutya polcokat kerülgetek magam
válogatok a hidegpultoknál megcsodálom
római kori fürdőből megmaradt falak hasonlót nem láttam
Londonban Párizsban Rómában magamba tuszkolom
egy pillanatát a tovatűnő napnak nosztalgikus a Fő tér klaviatúrám felszívja
lassan láthatóvá válik e nap neve a kimondhatatlan
változik a szín mosolyogva várakozol ajtónkban masszív
lepakolok a konyhaasztalra alig mozogsz kikerekedetten áldottan
sült csirkét készítesz burgonyapürével ígéred mosolyogva
tudod
hogy szeretem
csak remélhetem
téged is megtisztít
amit egymásnak adhatunk
most nincs más terv csak kifárasztani a sötét távlatot
hírekre kattintok mivel Európa kulturális fővárosa lesz
építkezések kezdődtek megújulás és modernizáció átfogó
támadásra készülnek szárazföldi csapatok
klaviatúrám felszívja valamit dobj elém 20:17
csalóka távlatok Anyám Párizsból sétáltak Szajna-parton
unokatestvérem összepakolt rengeteg ruhát gyermekünknek
nadrágokat és ingeket boldogan felkacagsz az alkonyattal
a gyermek a tervek a vágyakozás
lassan kinyílnak reményeink április valamelyik napján
kezed combodon pihen vibrál tétlensége
képzeletedben már fürdeted öltözteted
most nincs más terv csak kifárasztani a sötét távlatot
valamit dobj elém felkapom csak remélhetem téged is megtisztít
amit egymásnak adhatunk
Az utazás szükségszerűsége
életed a megvalósulatlan tervek elveszett perceid Apám
összepakoltuk temetésed után mindenki úgy hívta
hagyatékod
iratok fényképek rokonok
vajon kik voltak pillanat alatt omlik dobozokba
egy élet bajuszos arc hasonlít rád
ki lehet mit tegyek vele nem tarthatjuk meg mindet
kérleltek sután nem fér el nagyon szégyelltem
mikor szemeteszsákba öntöttem múlt idők rengetegébe
1922 szeretettel gondolunk rád Mici és
Balázs
egy kellemes délután emlékére a budai hegyekben 1939
ránézek az órára 01:16 autó reflektorok
világítanak megmutatnak mások számára
nem létező pillanatokat éppen leesik egy vakolatdarab
összeölelkeznek a kapualjban mindez a nincs idő
az elszámolatlan létezés
bámulom ablakunkból amott a Szabadság szobor
Gellért-hegy ormán fények körberagyogják
nem is olyan régen
májusban figyeltük a turistákat
feleségem ült bal oldalamon te a jobbomon
Apám az idő planetáriumában és megállítottuk a pillanatot
számoltuk csillagnyi összetartozásunk
a szomszéd szobában pihen belőlem
és belőled egy darabkája kedvesem áldott állapotban
az élet fája
hangtalanul kiosonok a konyhába iszom egy pohár vizet
lezuhanyozok kitekintek a sötétségbe
ismét a hajnalra várakozunk folyton az értelem
kinyilatkoztatására
csakhogy nincs idő mikor megnyílik az éjszaka
leoltom a villanyokat elhelyezkedem ágyunk síkján
mintha hajón utaznék dülöngélek valami folyton
emlékeztetni akar az utazás szükségszerűségére
. . . . . . . .
valami érzés képtelenség táplálja önmagát 1927
mindenki úgy hívta hagyatékod iratok fényképek rokonok
táplálja önmagát a félelem e világ sivár nélküled Apám
szeretettel gondolunk rád 06:39 még álom és valóság
ropogó csontok visszafekszem kuncogsz közel vagyok
és egyre távolabb szemhéjam mögött táplálják önmagukat
telefonom jelez hihetetlen olykor milyen gyorsan reagál
testem
papucsomban döcögök még viccelődök aztán szól
a lakásfelújító gyönyörű szép új lakásunkból szellőzőket
vásárolnak és milyen legyen a kád a választék bőséges
méret szín anyag felület
dizájn ebben a kérdésben nem ismersz tréfát
domborodik pocakod álmomban havat láttam csúcsán
elégedetten simogatod altató a sötétség morog a cirkó
belépek a kibertérbe hírek könnyedén gördülnek
a közel-keleti országban enyhítenek a rendkívüli állapoton
leginkább a kismama újságok érdekelnek de nagyon
az idő planetáriumában megállítottuk a pillanatot
altató a sötétség morog a cirkó fényképet választok
kulturális misszió elküldöm a kibertérbe
fotós oldalam díszítése virágok között A Lazienki parkban
Chopin szobránál egy óra tájban vasárnaponként koncertet
rendeznek a nyolcadik sorban ültünk teremtő napfényben
közel vagyok és egyre távolabb az utazás szükségszerűsége
vásárolni kellene néhány dolgot listát készítesz 19 centiméter
felveszem új kabátom kényelmes mint egy régi álom
három emelet lefelé kanyarog a lépcsőház vigyázz hová lépsz
suhancok jönnek kihívóan néznek
a nő terhes sziszegő hanggal jeleznek
kikerülnek mosolyogva józsefvárosi etikett
közel vagyok és egyre távolabb üres a buszmegálló 10:26
tíz percig nem jön semmi kaptunk időt beszélgetni
integetsz a troli ablakából nyílnak és záródnak ajtók
közel vagyok és egyre távolabb ABC illatok
a biztonsági őr méricskél inge alkalmazkodó kék
19 centiméter listám kocka tészta joghurt szennyes zsák
a spagetti doboza színes életkép szép a Toszkán táj
közel vagyok és egyre távolabb álmomban havat láttam
díszes csempék díszítették egykor a lépcsőházat
némelyik épségben kapaszkodik zsibbadó lábam
vitatkozom amivel nem kellene dolgozószobámban eltűntek
ahogy annyi minden életed a megvalósulatlan tervek
Apám pillanat alatt omlik dobozokba egy élet
autó reflektorok kúsznak házak felületére dülöngélek
valami folyton emlékeztetni akar az utazás szükségszerűségére
altató a sötétség morog a cirkó zörög a kulcs megnyugtató
gyermekünk egészséges hosszan bizonygatta a szülészorvos
elmondod akinek kell Facebook ablakok
sajnos az ebédre várni kell szöszmötölhetek könyvekkel
a fekete éjfél neszei közt honnan tudod hol válik el álom
és álmodó* Robert Penn Warren kötetét magammal vittem
utazásaimra előbb Az idő halála volt aztán lett kabala
a hajnalra várakozom az értelem kinyilatkoztatására
altató a sötétség közel vagyok és egyre távolabb
maradtak nyitott kérdések ránk néz a tévébemondó
inkább lefekszel a pici rugdos most éppen itt megmutatod
álmomban havat láttam csúcsán hol válik el álom és álmodó
kávém lassan kevergetem zajtalan a csésze belső falára
fehér hab ragadt folyton változó domborművek
ismét eszembe jutott aminek nem kellene
nyolc óra alatt került dobozokba a legtöbben úgy hívják
hagyatékod egy élet hasonlít rád mit tegyek vele
egy kellemes délután emlékére a budai hegyekben 1939
közel vagyok és egyre távolabb álmomban havat láttam
gyermekünk hegycsúcs a hajnalra várakozom folyton
már nem kell emlékeztetni az utazás szükségszerűségére
csak reménykedem könnyű lesz
*Robert Penn Warren Az idő halála kötetéből a Lehetsz akárki most már című vers
Így jöttél
a felém fordulás irgalmával a kimondott szó
visszavonhatatlanságával most már bensőmben virágzom én is
kételyek nélkül csak életre szánva nem fontos
mit hordtak szét a hétköznapok arcod ragyog éjbe zárva is
párnáink zegzugos földjei között karnyújtásnyira a város
amik nem láthatók nem léteznek tovább hittem mint kellett volna
végül megmagyarázta önmagát a csend a felém fordulás irgalmával
így jöttél kimondott szavak visszavonhatatlanságával
