Ugrás

Drozsnyik István és Fazakas-Koszta Tibor kiállítása

Kedves egybegyűltek, kedves művészetbarátok!
Drozsnyik István és Fazakas-Koszta Tibor közös kiállítása két parallel életmű pillanatnyi találkozása az időben és a Veres Attila Kiállítótérben. Ezekben az életmű-részekben vélhetünk fellelni összefüggést, s hogy ez mennyire a véletlen műve, arról a kiállítás megtekintését követően lehet majd gondolkodni, eltérő formanyelv, markánsan különböző kifejezésmódok, ugyanakkor jelen esetben nem lehet nem észrevenni, hogy átsuhan valami kollektív, összekacsintó érzés az itt bemutatott művek által.
Egyértelműen közös a két alkotóban az, hogy mindketten a Spanyolnátha Nemzetközi Küldeményművészeti Biennálé fődíjasai. Ez a közös alapja a kiállításnak, s ezzel együtt mégiscsak egyfajta kohéziót teremtő gondolkodásnak is. A hívószó, az Ugrás ennek az együttesnek a kifejezője.
Jakab Csaba építész azt írja Fazakas-Koszta Tibor képeiről” …Vonz engem az a tér, az a hely, az az atmoszféra, amit Fazakas-Koszta Tibor ablakain át betekintve meglátok. Tudom, hogy ez az Ő – egyben mindannyiunk – belseje, és hogy csak az autonóm ember rendelkezik saját bensőséges, belső világgal. Csak ez az erő képes a vidám keresésre, csak ez tud hiteles képet adni az örök kérdéseinkhez. A festő ablakán betekintve az igaz-művészet igényével alkotott valóság elevenedik meg bennem is…”
Drozsnyik István pedig így vall a művei kapcsán: „Amikor dolgozni kezdek, mert muszáj, mert úgy érzem, beleőrülök, mert felspannolt lelkem és idegrendszerem húrjai pattanásig feszülnek – érzem lépésenként távozik belőlem a bánat, s a fájdalmakkal bélelt keserűség. Lassan elcsendesül (elfogy) körülöttem a világ, és feloldódik a festékben. Könnyeim átszivárognak a hófehérbe öltözött lapra, fekete, színes vonalakkal (foltokkal) átfestem fehér ruháját – táncba kezdek a kavargó színekkel, fehér lelkem orgazmusai életre kelnek a lapon, s mire a végére érek mindig meghalok, a kép él helyettem.”
Az ugrás mint jelenség több helyen is előfordul, akár a hétköznapi életünkben, sportokban, művészetben – gondoljunk a táncra – de akár a képzőművészetben is. Az ugrás kifejezetten jelen van a gyermekjátékokban, s mint ilyen, kifejezi a gyermeki létből eredő örök vágyunkat a repülés iránt.
Az az érdekes, hogy ha az ugrást mint mechanikai jelenséget vizsgáljuk, ha az ugrás dinamikáját vesszük górcső alá, tulajdonképpen az itt látható kettős tárlat művészeti elemzését kapjuk. Merthogy itt nem csak arról van szó, hogy beugrunk a térbe a képek közé, vagy képről képre ugrunk, s ezzel újabb és újabb dimenzióit tárjuk fel az adott művész univerzumának, hanem arról, hogy miképpen tudunk egyensúlyba kerülni a művel, hogy belezuhanunk (mert annyira magával ragad és szinte behúz) vagy szinte ki kell törnünk belőle, mert fogva tart.
Amikor ott állunk, szemben a művel, érezzük azt a folyamatos mozgást, s most Drozsnyik István installációjára gondolok, amely már az első pillanatban táncot lejt előttünk. Hullámzik, s nem csak a papír mint hordozó felület meghajlításának konkrét értelmében, hanem a kép színei, formái miatt is. Ebbe a műbe egészen biztosan bele tudunk merülni, az ugrás itt inkább horizontális, bukfenc, forgás, hempergés. Lendületes alkotás. Ha már itt tartunk, nem árt megjegyezni, hogy az ugrásnak bizony – mint mindennek – erőteljes köze van a gravitációhoz, a súlyhoz, mely a teljes gravitációs erő testre gyakorolt hatása, a sebességhez, a gyorsuláshoz és a lendülethez, amely viszont a tömeg és a sebesség szorzata. S ha már az ugrás elemzésénél tartunk, ismernünk kell annak fázisait is: a lendületszerzést, az elugrást, az ún. légmunkát és a talajfogást. Ugyanakkor nem árt tisztázni, hogy a szökkenés nem ugrás, de a szökkenés is kedves, egy kisebb volumenű élmény, egy halványabb benyomás, egy másodpercnyi megérzése az adott mű hangulatának.
Ne menjünk el amellett sem, hogy az ugrás egy szakaszában érzékelhető zuhanás, szinte törvényszerű, mert ami felfelé megy, az lefelé és jön, de itt a művészi, az alkotói felelősség, hogy mennyire tartja távol a művet a befogadótól, mennyire erőteljes a körülvevő érzelmi atmoszféra, amelybe belehuppan a szemlélő vagy amelyben a megfelelő légmunkának köszönhetően ismét egyensúlyba kerül. Látszik ám, hogy mint a legtöbb esetben, a mű nem csak az alkotónak köszönhetően készül el, válik teljessé, hiszen, hogy együtt érkezzünk meg az alkotás lényegébe, hogy feltárja a művészi szándékot, nekünk is dolgoznunk kell vele együtt. Együtt, kéz a kézben rugaszkodunk el, maradunk a levegőben, addig ameddig erre együtt képesek vagyunk és érkezünk meg, ki-ki aktuális hangulata, kedve, s a belefektetett energia mennyisége szerint.
Fazakas-Koszta főfalra kihelyezett műve, a Levétel a keresztről (Hommage á Rogier van der Weyden) mintha ezt jelenítené meg, a teljesség igényével, sőt még sokkal többet is, hiszen ebben a képben mindannyian benne vagyunk, nem passzív szemlélőként, sokkal inkább, mint a mű cselekvő részesei, a jelenet aktív szereplői. Első ránézésre akár egy táncjelenet is lehetne, egy kimerevített színpadkép. A színekben feloldódó, arctalan körülállók elnagyoltsága, halmazszerű ábrázolása kissé ellentmondásos a kidolgozott minták gazdagságát látva, s talán ez utalás az eredeti műre, a központi figura szürkesége azonban izgalmas kontrasztja annak, mi is az, amire ezen a képen figyelünk. Egy olyan metafizikai síkba ugrunk, amelyben a történések látszólag nincsenek mozgásban, ahol mintha megállt volna az idő, de amelyben a feszültség adja a dinamikát, mert a látszólagos megkönnyebbülés csalóka.
Arra bíztatom Önöket, hogy készüljenek fel a nemsokára bekövetkező ugrásra, hiszen mindjárt Önök elé tárulnak a művek, s megkönnyítendő azok befogadását, maguk a művészek szólnak a tárlat kapcsán pár szót róluk. De mielőtt ez megtörténik, gondolják azért végig a folyamatot, hiszen itt és most szökkenhetnek alkotásról alkotásra, vagy beugorhatnak egyikbe másikba, s ha ezt megteszik, az Önök légmunkáján múlik, mennyi ideig maradnak a levegőben, a műben, zuhannak e tehetetlenül, vagy élvezik a repülést, s végül, de nem utolsó sorban, csak Önökön múlik, hogyan érnek földet, vagyis milyen minőségű lesz a talajfogás. Ugrásra fel!

Elhangzott 2025. március 27-én, a színházi világnapon, a Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálék fődíjasainak, Drozsnyik István és Fazakas-Koszta Tibor kiállítás-megnyitóján, a Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria Thália-házában