Tisztelt egybegyűltek, kedves ünneplő közönség!
Szép nap ez a mai, szép tavaszi, igazán ünnepre, köszöntésre, egymás társaságában eltöltött emlékezésre való. A költészet, a vers ünnepe, a régi dalok, a költeményekbe zárt hajdani világok újbóli megismerésének ünnepe.
A gondolat szél, álmok a szavak, drága Lajos, a huszadik évben most megszólítalak!
„ha feldobjuk egy vénséges vén
tölgyfa évgyűrűbarázdás
hanglemezét
felharsan a régi szelek indulója
rég elfoszlott harkályok
dobszólója
és valami távoli dal (…)”
Ünnepeljük magunkat, ünnepeljük a költőket és ünnepeljük azt, hogy kaphatunk strófát, kaphatunk rímet, szonettet, haikut vagy balladát, hogy repülhetünk egyikből másikba, hogy utazói lehetünk a lírai univerzumnak, melyben hány és hány rendszer, út ágazik egymásból, keresztezi a másikat, vagy csak párhuzamosan halad egymást figyelve. Hány költői kisbolygó kering a versmindenség holdjai körül, a líra izzó napjától hevülten! S mi ott lehetünk, akár mindben!
Azonban ez az ünnep, bár látszatra igen könnyed és lírai, egy verejtékes mesterség ünnepe is. Hogyan lehet kimondani, leírni, megmutatni azt, ami sokszor hallgatásba menekül, érzésekben él, titokká szenderül.
„nyelvem alatt márványszobrok görögnek a kavicslét felé” – mondod erre.
Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című verséből talán megsejthetjük azt fájdalommal teli, mégis fenséges törekvést, amely szárnyalásra bírja költőt:
„Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben (…)
(… )erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,
ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.”
S, ha Te erre azt mondod,
„A szem a lélek tükre.
Egy tükörben hús-magam
Bárd-magam.”
akkor megértjük azt az örökös
kettősséget, amely darabolja a létet!
Azért az jó, hogy nem vagyunk itt és most sem egyedül! Te sem, hiszen sokan szólnak nem csak rólad, Hozzád! S talán ezen az ünnepen lehet idézni az öt évvel ezelőtti köszöntéseket, melyek koronázzák most ezt az ünnepet!
Petőcz András hozzád:
„Palackposta, mondtad te, régmúlt időkben, valamikor,
minden megjelent munka csupáncsak palackposta,
mondtad, üzenet valahová, valakinek, hogy itt voltunk,
s hogy voltunk egykoron, volt itt valaki, költő talán,
aki szavakkal, mondatokkal bíbelődött.”
Finta Éva emlékezik:
„Holtan hozni az évet
kezdéshez nyomban a véget –
Eperfaországban ennyi
költőnek királynak lenni.”
Oláh András vidáman:
„Lajosra igyunk most megint
tudjuk ott fentről ránk tekint
figyel hogy sorsunk mint forog
-csak rímeink láttán fintorog-
a medencepart is maszkot ölt
álarcot hordat velünk a föld
s a „törzs” két kézzel oszt neked
asztali áldás sör helyett…”
Kedves ünneplők!
Ily vidáman vágjunk hát a visszaútnak, s hallgassuk meg a kedves verseket, s kísérjen minket az úton Körmendi humora:
„Isteni lenne, ha fölvennének őskövületnek!
Lágy pihepárna-hab emberek arca hajolna felém és
billió éves vad vigyorom versengve szapulnák.”
Köszönjük Lajos, az útravalót is!
