„A folyón átkel-
nem nem, belevesznem azt
igen, lehet. Menny?”
(Styx)
Könnyű elképzelni Szolláth Mihályt, ahogyan olvas, aztán ír, és olvas és megint ír: a könyv folyamatos párbeszéd, a példaképekkel, az írókkal, akiktől idéz és akiktől tanul, a szüleivel, akire emlékezik és persze önmagával. Tudjuk, hogy a költő számára minden verssé válhat: az ihlet, a múzsa vagy a lírai én (nevezzük bárhogyan) millióféleképpen előcsalogatható; például úgy, ahogy a szerző teszi itt, ebben a könyvben. Olyanok számára az általa befogadott alkotások, mint a párának a kondenzációs magvak: általuk és rajtuk csapódik ki az új vers. Szolláth következetesen és biztos kézzel használja ezt a módszert. Rengetegen (Oscar Wilde, Virginia Woolf, József Attila, Petőcz András és még sokan) tettek hatást rá, amely komoly olvasottságra utal. Pallérozott lírai tudást és nagy műveltséget hordoz. Utóbbi nemcsak irodalmi téren érvényesül: a költő amellett, hogy a szerzőtársaktól szívesen tanuló diák és 40 generációt kinevelő, istenadta tehetségű tanár, egyúttal mester is.
A szerző saját bevallása szerint fiatal korában elégette az addig írt verseit, milyen jó, hogy később nem így döntött. Leszámítva tehát a korai zsengéket, a kötetből egy egész élettörténet részleteit rakosgathatjuk össze. A puzzle itt-ott hézagos, ami nem a szerző hibája, hanem a terjedelmi korláté. Szó sincs arról, hogy a könyv rövid lenne, sőt, verseskötetnek viszonylag vaskos. Gyanítható ugyanakkor, hogy Szolláthban rengeteg további sztori van – ami jó, mert még szívesen olvasnánk őt. Megkockáztathatjuk, hogy nemcsak további történetek vannak, hanem maradtak, hiszen a költő 25 év alkotásaiból választott 80-at, ennél többet már nem akart. Azaz jó néhány olyan vers hiányozhat, amelyek mondanivalójukat tekintve akár könnyen bemeríthetőek lennének a Tűznehéz versfolyamába.
A kötet olvasása közben alapvető impresszióként az elhagyatottság érzése emelhető ki, amit könnyen beilleszthetünk a fent említett gondolati ívbe: Szolláth szó szerint befogadó költő, nemcsak más szerzők munkáit, meglátásait adaptálja, hanem az őt érő közvetlen hatásokat is. A szerző befogadja saját valóságát, szellemi és fizikai formában egyaránt. A tapasztalatokat – akkor is, ha keserűek vagy disszonánsak – sosem tekinti ellenségnek. A magára hagyottság élménye („csak én élek még itt lenn/a kútmélyi víztükörben”) számos vers szövetén átüt, de a szerző nem túllépni akar rajta vagy megfeledkezni róla (ahogy másról sem), hanem elfogadni, átgyúrni, feldolgozni. Szolláth Mihály az ezerféle benyomásból saját kultúrát érlelt ki: különleges világokban mozog otthonosan, miközben jól felkészülten vezet körbe minket. Azon túl, amit már látunk, tudatja velünk azt is, amit még látnunk kell.
Mondhatnánk, egy egész életnyi indulat van a kötetben, ám ez túl leegyszerűsítő lenne. Egyrészt, mert – ahogy már láttuk – számos további vers és történet vár még közlésre. Másrészt ugyan végig érezni benne az indulatot, a kötet ennél jóval több: a versek külön-külön és együtt egyaránt jól működnek. A Tűznehéz tehát nem csupán alkotások gyűjteménye, hanem „szív alól kinőtt dalokból” komponált egység.
(Fekete Sas, 2024)
