A pillanatnyi üzenet
nálad is most
váltig szédelegnek a hírek? – idézzünk
más időkből
hajnalt-alkonyt élt érzelmünk
s az igazuktól válandó szavak — mind
düh s gyűlölet lángjában tenálad — hajdan mi élmény
emlékezve ma
te már — mit csak lehetne — tökéletlennek gyatrának
tudatnál —
így lett, ilyenné züllesztetted: lélek
széltétől hosszáig hányadik emlékünk?
„köszönöm,
erről nem kérek híreket”
egykor egy nyár
szinte mindennek távlata volt
minkettőnkben mohó; szívesen túlozni akart a lét
és próbáltam is volna
emelkedni hozzád — zuhantam
mikor szó volt róla
a helyi szabászat készít majd kettőnkre fényből
gúnyát
mint férkőzött ennyi elszánás egyetlen
nyárban
szánhatom lelkességünk
kit nem szeretnél szeretni — kimondod; s a rév ez
szívszakadék vagy rév annyi:
elfáradunk élni – és
a szűzi fehér
vagy a túlszínezett nyár bármi érintés
bármi mechanizmus híján maga-magában egyre csak
szürkül sötétül
Hozzád
Hogy térré nyílt képzeletem színre:
csak szívben élhető vidék?
bennem soha végződni nem engedett nyár,
váltásban viruló mező, csálé tanya? –
kert küszöbén,
mintha válluk vonogatnák, ugyan mit suttognak át
egymásnak a fák?
nincs érv vigaszul? csak korhadás?
s a töltésen mintha
kiégett silány gondolatok anyagaként
szétszórt mocsok-szürke salak,
ha nem tárnánk elő: ki látná: a kor magva,
s mit tudna róla, hiszen majd évek múlva
nem is kérdik:
hogyan sikerült abból a lelkületből
átszállnunk;
dob-ütés jut eszünkbe;
a pálya: csattog váltókon a vonat,
s tán épp e taktusra hirtelen térré nyílt,
eszme helyett,
egy élő táj; sorompó őre, kőangyal,
levélfüzér-szerelésben, mert szentelt hely ez,
szerelmem, vagy egy test-költemény
ama lány városa – ugyan itt is kátyúk, árkok
a földarcon, de anno nem volt gyanús,
mily rongyos a fű,
hová tekint keserű szem gyanánt a tó;
vitt tovább a vonat – vitt
a nagy érzelem;
kételyeken át mindjárt közelséged ígérete.
