Mit sem számít az, hogy az idősíkok kicsit összetolódnak. Hogy mennyit változik a táj, mennyire halványul a burjánzó növényzet, mennyire kopik az ösvény. És legfőképp, hogy melyik évtizedben találkoznak nagy szellemek. Bizony kevés olyan park zöldül e honban, mint Herman Ottóé. Fehérkő¬-szikla szuszog a kert végén, a területen kavarog a Szinva picinyke ága, a vízben pisztrángok ugrálnak, mint kalapács alól kipattanó szögek. Apró hidak, lugasok, madarak énekelnek részegen az ágakon. Egymásra talál a természet a természettudóssal. Egymásra lel Kamilla és Ottó. És álmodozva itt sétál Tompa Mihály lelkész-költő.
Minden adott ahhoz, hogy nagy mű szülessen. Már csak a műfajt kellene meghatározni. El kellene lengetni a sorok végét, hogy ne legyenek korlátok, és mindenki saját magát adja. Hiába az áthidalhatatlannak tűnő akadályok, nem kétséges a végeredmény. Séták, éjszakába nyúló beszélgetések váltják egymást. Őröl a malom, csiszolódnak a gondolatok.
Csuda viszonyban áll A magyar nép és a madár, mondogatja Ottó. Madárszárnyon repülünk, a fecske lesz a támaszunk, amely az eresz alatt sárgolyókat ragaszt egymáshoz. Most költészetnek kell következni, előlép egy bükk mögül Tompa Mihály és lágyan szól A fecskéhez: El-kiszálltak a kicsinyek, / Hűlt a fészek és üres; / A vándor-madár magának / Úti társakat keres. / Búcsút mond a távozóknak / Fennkeringő tábora; / Jó utat, te légi pálya / Kéthonú kis vándora! / Egy fedél adá lakunkat, / Mint te vendég, én is az: / Tán te megtérsz, engem itt már / Nem talál az új tavasz.
Újra Herman Ottó lép színre és gondolja: lezárja ezt a témát. Bevégzem tehát a sort a szalmafedelű viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörűségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtőbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hűségesen visszatér régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilaló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerű dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és így kezdődik: Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek. Ehhez már nem lehet többet hozzáfűzni, gondolhatnánk.
De Borosnyay Kamilla továbbírja a történetet, felvonultatja a próza összes eszköztárát. Noha kísértést érez, hogy elkanyarodjon a gyermekirodalom felé, ösztöne kordában tartja, és megmarad az eredeti témánál, betartja a szakma szabályait. Olyan ötletekben nincs hiány, amelyek kapcsolódnak a mezők dalosaihoz, a levegő tollas fiaihoz, meglepő módon mégis egy ismeretlen szerző alig ismert soraival indít: Néha csak a fecskék vizsgáznak jelesre hazaszeretetből. És elindulnak a szavak, hogy aztán megpihenjenek a sárguló papíron. Villásreggeli fecskékkel. Hárman ülik körül az asztalt. Kamilla lelkesedése átragad a többiekre. És ekkor Kamilla nagyon elcsodálkozik önmagán, honnan jöttek ezek a költői sorok próza helyett. És itt már mindenki szelíd zavarban van, hiszen keverednek a műfajok.
És mégis egységes mű születik, hullámokat nem észlelünk a szövegfolyamban, nem lázadnak a műfajok. Összesimul vers, tudomány és próza. Sikerrel jár a lehetetlennek tűnő vállalkozás. De senki ne próbálkozzon hasonlóval, mert a szigorú ítészek összevonják szemöldöküket, műfaji kavarodásról, közölhetetlen szövegről beszélnek. Herman Ottó, Tompa Mihály és Borosnyay Kamilla meg egyre csak mosolyog. Tág ez a világ.
