Jókai 200

A barátfalvi lévita nyomában — Jókai Mór Miskolcon és a Bükkben

„Nekem Miskolc második szülővárosom”^[1] – idézik büszkén a miskolciak Jókai Mór 1883-ban elhangzott kijelentését, ha bárki is kétségbe vonná a település értékeit, irodalmi örökségét. A gazdag múlt egyik bizonyítékaként szokás emlegetni, hogy a sokat látott, tapasztalt és népszerű író választott szülőhelyeként tekintett erre a városra. Jókai több szállal kötődött a borsodi megyeszékhelyhez. Felesége, a miskolci születésű Benke Judit – aki később felvette a Laborfalvi Róza nevet – itteni kapcsolatainak köszönhetően a közeli Tardonán szerzett számára menedéket, amikor a szabadságharc bukása után bujdokolni kényszerült. Később Jókai Miskolcon kapta meg azt a hivatalos okmányt, mellyel visszatérhetett Pestre, így lett ez a város második születési helye. E vidék iránti tisztelete kifejeződött abban is, hogy visszatérve a fővárosba – és az irodalmi életbe – írói álnévként a borsodi folyó, a Sajó nevét választotta. A következő években többször járt itt. Felvetődött az is, hogy ide költözhetnének. „Miskolc vidékére vágyik, ezt szerette meg Tardonán. Ha egy kis birtoka volna Miskolc mellett s ő maga ügyvédséget folytatna Miskolcon, pompásan megélnének ketten a feleségével”^[2] – írja Mikszáth Kálmán a Jókai Mór élete és kora című könyvében. De a nagy előkészületek, tárgyalások ellenére Róza asszony megvétózta a tervet, jó múzsaként az irodalom felé terelte férjét. Mikszáthot idézve „Irodalmi munkásságra élesztgeti kedvét, felkölti benne a szomjúságok legnagyobbikát, a dicsőség utánit”^[3]. Jókai és felesége Pesten maradt, de mindketten szívesen jártak „haza” – Miskolcra.

Jókai Mór prológusával – és Laborfalvi Róza vendégjátékával – nyílt meg 1857. szeptember 3-án az 1843-as tűzvész után újjáépített miskolci színház. A színjátszástól, a színpadtól elköszönő Laborfalvi Róza 1883. december 19-én Miskolcon is tartott búcsúelőadást, és az ezt követő díszebéden mondott pohárköszöntőjében nevezte az író második szülővárosának Miskolcot. Amikor pedig munkásságának félévszázados jubileumára készült az ország, Miskolcon az 1893. április 17-én tartott közgyűlésén „egyhangú lelkesedéssel” a város díszpolgárává választotta Jókait, és utcát neveztek el róla.

Több darabját bemutatták a miskolci színházban (Szigetvári vértanúk; Földönjáró csillagok; Az aranyember), és ő is „drámai hős” lett itt. Születésének 100. évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett a miskolci Lévay József Közművelődési Egyesület, és a díjnyertes művet, Sassy Csaba Jókai Tardonán című színjátékát 1925. február 18-án mutatták be a miskolci deszkákon, a különdíjat nyert Sikorszky Gyula Csillagok felé című egyfelvonásosának premierjét pedig másnap, 1925. február 19-én tartották.

A Jókai-kultusz számtalan jelével találkozhatunk ma is Miskolcon, a Bükkben és természetesen Tardonán. Több szobor, emléktábla készült tiszteletére, lakótelepet, iskolát neveztek el róla. Tardonán emlékszoba várja az érdeklődőket, és minden évben gyalogtúra indul a faluból azon az útvonalon, amelyen annak idején az író járt vagy járhatott.

Ahogy Jókai Mór igazi szülővárosa, Komárom, úgy a másodiknak nevezett Miskolc is megjelenik az író műveiben. E kettős kötődés legszebb példája Az elátkozott család című regénye és ennek a közel négy évtizeddel később született folytatása, A barátfalvi lévita. Az elátkozott család az 1763-as komáromi földrengés borzalmainak leírásával kezdődik, és a regény elemzői szerint – ha nem is azonosíthatók be a szereplők – pontosan felismerhető benne a komáromi világ. A barátfalvi lévita című regényének cselekménye Miskolcon, illetve a Bükkben játszódik. Már a regény elején leszögezi az író: Miskolcon vagyunk, és a leírások, a ma is használt földrajzi nevek megerősítik: ide képzelte ezt a történetet. Hogy pontosan mikor járhattak (volna) itt a regény szereplői, azt nehéz lenne megmondani. És ahogy az időben, úgy a térben is „eltévedt” kicsit a szerző, ráadásul ez a műve nem tartozik a legjelentősebb alkotásai közé. Ritkán szólnak róla az irodalomtörténészek, a miskolciak sem nagyon emlegetik. Pedig érdemes elindulni Jókai Mórral a barátfalvi lévita nyomában egy kis sétára, és egyben kalandos időutazásra.

Szerepcserék és tévutak

A barátfalvi lévita – a regény címszereplője – ebben a történetben ki sem mozdul Barátfalváról. A faluja határában elejtett farkasok bőrét is másokkal küldi be Miskolcra a szűcshöz, a füleket pedig a vármegyeházára, hogy megkapja az elszaporodott vadállatok létszámának csökkentéséért járó kis pénzt. Nem neki, hanem az őt kereső Kadarkuthy Viktor bárónak köszönhetően járhatjuk be Miskolc városát és környékét. Tulajdonképpen Kadarkuthy a regény főszereplője, hiszen ő mindvégig jelen van a történetben, az ő személyéről, megjelenéséről, viselkedéséről tudunk meg a legtöbbet, sőt, átalakulásának, jellemfejlődésének is tanúi lehetünk.

Kadarkuthy Viktor azért érkezik Miskolcra, hogy kiderítse: hol van Barátfalva, mert bosszút akar állni az ő nevével élő férfin – született Gutai/Guthay Lőrincen –, akiről csak annyit tud, hogy egy borsodi faluban, Barátfalván lakik, és mint lévita szolgálja az ottani közösséget.

Jókai Mór a regény elején, az első fejezet első soraiban igyekszik meghatározni a cselekmény idejét és helyét. „Karácsony előtti pénteknap van. Ezt azon időkben nagyon meg szokták ünnepelni Miskolc városában”.^[4] Tehát Miskolcon vagyunk, és ezt a további helyszínek is megerősítik. Szerepel a történetben például az Avas: a város fölé magasodó domb oldalában – Jókainál ugyan a hegy tetején – áll ma is a reformátusok temploma. A regényben az Avason – pontosabban a Papszeren – lakik a kálvinista esperes is. A város bírájának otthona valahol a két miskolci patak, a Pece és a „Szinyva” között található. Azóta a Pecét és a Szinvát ugyan lefedték, majd részben felbontották, de a lényeg, hogy ma is viszik a vizet a Sajóba, és a Papszer – ahol egykor a papi lakhelyek épültek – létező utcanév.

A belváros akkori látványát is bemutatta regényében Jókai, sőt, lábjegyzettel igyekezett hitelesíteni a leírást: „A múlt századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utcasort, hanem mindegyik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal megerősítve: ez az árvíz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak, boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt. Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt kitalálva.” A megjegyzés szerint: „Még most is láthatók hasonló házak és utcasorok a közel szomszéd Gönc városában.”^[5] De ez a pontosítás meglehetősen pontatlan, hiszen Gönc közel sem szomszédja Miskolcnak: a két város közötti több mint 60 kilométer meglehetősen nagy távolság.

A barátfalvi lévita című regényben Miskolc múltjáról is ír Jókai. Kutatók által rögzített tényekhez, a városlakók emlékezetében megőrzött eseményekhez kapcsolja a maga mesés történetét. Felidézi a nagy árvizet, a híres „kőzáport”, és joggal feltételezhetjük, hogy itteni barátai, ismerősei mesélhettek neki a város címeréhez kapcsolódó legendáról. Az egykor hallott elbeszélések töredékes emlékeire támaszkodva írhatta azt is, hogy Kadarkuthy és kísérői „a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus-kolostor megkerülésével”^[6] juthatnak el Miskolcról a bükki magaslatig, az Örvénykőig, ahonnan már látszik Barátfalva (a valóságban Tardona). Ezek a helyek ugyan léteznek, de a felsorolás pontatlan, hiszen a Miskolcról a Bükkbe indulóknak előbb kell Diósgyőrt érinteniük, és utána következik csak Hámor. A „túravezető” (vagy inkább az író) figyelmetlenségét bizonyítja, hogy hősei hiába haladnak át Diósgyőrön, nem veszik észre a romjaiban is monumentális várat. Valószínű annak idején a menekülő Jókait sem erre vitte az a bizonyos szekér Tardonára, hanem Sajószentpéter és Barcika érintésével közelítették meg a bükki falut.

Parasztevics, a „macedó-görög”, foglalkozását tekintve gubacsszedő, aki a történet szerint jól ismeri a Bükköt, a következőket javasolta a bárónak és a vele tartó erőművésznek: „Ne menjenek maguk mind a ketten Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb faluban, ahol csárda van; teszem Kazincon vagy Szentpéteren, s ott várja be a dolog végét.” A javaslatot a regény szereplői elfogadják. Pedig ha a szerző ránéz a térképre, láthatta volna, Diósgyőr és Hámor felé haladva Barátfalvára (Tardonára) nem esik útba sem Kazinc, sem Szentpéter. Az viszont felvetődik a regényben is, hogyha oly’ jól ismeri Parasztevics a Bükköt, egyből ráállíthatná a vándorokat a helyes útra. Erre azt a magyarázatot kapja a báró, hogy a szenet bükkfából égetik, a gubacs viszont tölgyfán terem, tehát ő leginkább csak tölgyesekben jár, ezért szükség van a magaslatra, ahonnan megláthatják a „szénégető máglyák” füstjét. Ez persze elég gyenge érvelés, de be kell látnunk, ha nem kapaszkodnak fel hőseink a „füstjelek” miatt a Pogánykőre, kimaradt volna a regényből az a csodálatos panoráma, amelyet erről a magaslatról tudott csak igazán megmutatni nekünk, olvasóinak Jókai.

Faluról falura

Kadarkuthy Viktor hiába kereste fel Miskolcon a két vicispánt, a kálvinista esperest, a bírót, senki sem tudta vagy nem akarta megmondani, merre is van Barátfalva. Bár a Bükkben tényleg nincs, nem is volt ilyen nevű falu, de nem ezért, hanem a cselekményszövés fordulatai miatt nem kapott senkitől sem útbaigazítást a báró.

A regényben szereplő helységek többsége ugyan létezik, a földrajzi nevek valóságosak, itt vagy a környéken található helyeket jelölnek, de Barátfalva fikció, Jókai fantáziaszüleménye. Tardonáról, bujdosásának helyszínéről mintázhatta a települést, és a regény képzeletbeli térképén nagyjából oda helyezte, ahol valóban létezik Tardona.

Egyébként a történetben, ha csak egy „harangszónyira” is, de szerepel a mintaként szolgáló falu: „Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből (karácsony napja volt), a görög ismerte már a harangok hangját: »az ott Mályinka« – »ez itt Barinka« – »most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik a Jézust«”.^[7] 

A világon kívül című fejezet egyik lábjegyzetében le is írja Jókai, hogy miként ismerte meg a környéket: „Egy nyáron, egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni nemes úr volt, földesúr; hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival. Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem árult el. A falut Tardonának hívták – ez sincs följegyezve a Karacs térképén. Úgy kerültem erre a vidékre, hogy Telephy Károlynak az atyja innen hozott feleséget, az pedig a Nemzeti Színház tagja volt; ő utasított ide az ismeretlen világrészbe. J. M.”^[8]

A lábjegyzetben említett Karacs – Karacs Ferenc – a híres magyar térkép- és rézmetsző, aki 1813-ban kiadta az ország térképét. Valószínűleg A barátfalvi levita megírásakor ezt használhatta Jókai – tegyük hozzá: meglehetősen szabadon.

A Barátfalvát hiába kereső Kadarkuthynak mondja a település ismeretlenségének magyarázataként még Miskolcon Igriczy János vicispán: „Itt e vidéken, különösen a palóc meg a matyó nép között az a szokás, hogy egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csúfondáros nótákat csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a bosszantást, más nevet adnak a falujuknak; de azt rajtuk kívül senki sem követi. Így lett Büdöskútból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az a neve, hogy »Kakastyúk«, de aki ezt e nevet mondja ki az odavalók előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hívatják a falujukat. Szentistvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében, Dorogma, amelynek ahány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be magát a miskolci vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes, Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok megunták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek, s azt választották a helyébe, de még ezt a publikum nem akceptálta.”^[9].

Az idézetben felsorolt falvak, tanyák ezen a környéken léteznek, de Barátfalva – mint településnév – a Dunántúlról „került ide”, ahogy a falu korábbi neve, Dudar is. Barátfalva az Alpokalján, ma Ausztriában van, Dudar viszont a Bakonyban. A két név használatának regénybeli indokát a falu bírója mondja el. „Mi, parasztok, ugyan Dudarnak híjuk a falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy híják egymás között.”^[10]

Az elbeszélő – Jókai – azt sugallja, hogy a csúfolók miatt kellett a falu nevét megváltoztatni. „Ez itten Barátfalva. A hazai helységnek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, amire minden ember a rímet is hozzá teszi: »cudar«.”^[11]

Jókai bizonyára hallhatott a dudari mész- és szénégetőkről, hiszen sokat járt a Dunántúlon is, és a róluk szóló rigmusok eljuthattak hozzá. A regényben Igriczy János másodvicispán idézi a falucsúfolót: „Dudariak nem élhetnek, / hacsak szenet nem égetnek, / Akkor is csak úgy élhetnek, / ha bükkfaszenet égetnek”^[12]

A környezet hitelességét, a „helyi színt” igyekezett azzal is erősíteni a szerző, hogy a másodvicispán a dél-borsodi Igriciről kapta az Igriczy nevet, az első alispán pedig a bükki Dédesről lett Dédesy.

A miskolci lakosság nemzetiségi összetételére utal, hogy a bükki idegenvezetésre vállalkozó ,,görög kereskedő” a regényes keresztségben Parasztevics lett. A helytörténeti kutatásoknak köszönhetően tudjuk, hogy elsősorban vallási kötődésük, és az egymás közötti érintkezésben használt nyelv miatt emlegették görögként a soknemzetiségű régióból Miskolcra települt balkáni – macedón, rác, „vlah”, „macedovlah”, rác, szerb – kereskedőket. Köztudott, az „ősmiskolci” köznép gyakran gúnyolta ezeket az embereket. Ezzel magyarázható, hogy Jókai regényében a görögnek mondott férfi neve szerb hangzású végződést kapott, és bizony a Parasztevics szótöve meglehetősen „parasztos”, lekicsinylő.^[13] (Hogy a tót származású bírót miért hívják Querczina Andrásnak, az részletesebb etimológiai kutatást igényelne. De feltételezhetjük, hogy a közhivatalt betöltő szűcs az eredeti mestersége miatt kapta Jókaitól a szláv eredetű cser, cserfa, cserzés, csertölgy jövevényszavainkkal hangalaki rokonságot mutató latin ,,quercus” tölgy jelentést magába foglaló Querczina nevet.)

Korokon át keresztül-kasul

Kezdjük újra az elején! „Karácsony előtti pénteknap van. Ezt azon időkben nagyon meg szokták ünnepelni Miskolc városában”. Tehát Miskolcon vagyunk, karácsony előtt, pénteken. Hogy melyik évben, az egyelőre bizonytalan, és minden pontosítás ellenére mindvégig pontatlan.

Az első időmeghatározás – mindjárt a következő sorokban – a templomokhoz köthető.

„A három római katolikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak az ájtatosságra hívogató harangok. Hogy a reformátusok és evangélikusok templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminchárom okuk van. Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy van, fönn az Avas hegytetőn; régi erős építmény; nem messze tőle egy torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven esztendővel később épült az a mostani város közepén.”^[14]

Ha úgy kell érteni a szerzőt, hogy regény idejéhez képest 50 évvel később épül fel a református templom, melyről az olvasó tudja (tudhatja), hisz a bejárata fölött felirat hirdeti: „Az igaz Isten tiszteletére 1808 esztendőben” épült, akkor 1758-at mutatna a regénybeli naptár. Ha pedig nem a református, hanem az evangélikus templomra gondolna a szerző, akkor 1747-ig vinne vissza az időben, mivel az 1797-ben épült. Viszont II. József 1781-es türelmi rendelete előtt nem történhetett volna meg mindaz, amit ebben a művében elbeszél a szerző.

Itt jegyezzük meg: a XVIII. században Miskolcon három római katolikus templom tornyában sem szólhattak a harangok. Ennek az az oka, hogy a katolikusoknak nem volt három templomuk, mindösszesen egy, a minorita. Az Avas oldalában (Jókainál a „hegytetőn”) lévő egykori Szent István-templomot a reformátusok használták; Mindszent akkor még önálló település volt, bár biztos jártak oda, az 1748-ban felszentelt templomba miskolci hívek is, de attól még Mindszent Mindszent maradt. A felsővárosi katolikusok ellátását szolgáló Szent Anna- vagy vöröstemplomot évtizedekkel később, a következő században, 1823-ban szentelték fel.

A regény egy másik helyén, A világon kívül című fejezetben újabb évet határoz meg a szerző, tekinthetnénk ezt is a cselekmény idejének. Azt írja: „Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek, a miskolci görögök templomot építtetnek tavasszal”^[15]. A miskolci görögök temploma 1785-ben épült. Játszódhatna tehát ekkor is a történet, de a regény második fejezetében már utalt arra Jókai, hogy II. József halála, tehát 1790 után történik mindez: „Vége már a kalapos király epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették, vagy kapcának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben pompázik…”^[16] 

Jókai Mór mesemondókedvét egyáltalán nem akasztották meg ezek a tények.

Ünnepnaptár, hójelentés

Ha eltévedtünk volna, térjünk vissza ismét a kiindulópontra! „Karácsony előtti péntek nap volt. Ezt azon időkben nagyon megszokták ünnepelni Miskolc városában.” Ez a kezdés nagy ünnepet sejtet, a fejezetcím – A böjtös ebéd – szintén azt sugallja, mintha ez a péntek is olyan jelentőségű nap lenne, mint a húsvét előtti nagypéntek. A katolikus vicispánnal böjti ételek kerülnek az asztalra, a „más eklézsiához” tartozó másodvicispánnál viszont disznótoros ebédet tartanak, tehát nem böjtölnek. Másnap a kálvinista esperesnél nincs különösebb ünnepi készülődés. Harmadnap – immár Barátfalván – a karácsonyi vacsorára a levitánál (tekintettel a zsidónak mondott vendégre) sóletet és libasültet adnak, majd az asztalra kerül a sonka is, amely hagyományosan húsvéti étel. Tehát ez a menüsor is azt mutatja, mintha keverednének az ünnepek, a karácsonyi és a húsvéti szokások.

Joggal feltétezhetjük, hogy Jókai tudta – hiszen már a Nagy Konstantin által összehívott 325-es nikaiai (vagy niceai) zsinat döntött a kereszténység a húsvét és a karácsony idejéről is –, hogy a húsvét ugyan mozgóünnep, hagyományosan a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap, tehát mindig vasárnap ünnepeljük, a karácsonyt pedig december 25-én – a hét bármelyik napján. A húsvét előtti nagypéntek a katolikus egyházban hagyományosan bűnbánati nap, a hívek szigorú böjtöt tartanak. A protestáns egyházakban ez az év egyetlen böjti napja. Tehát a húsvét előtti péntek kiemelkedő jelentőségű katolikusoknál, protestánsoknál egyaránt. A karácsony előtti péntekhez viszont nem kötődik különösebb hagyomány – ha csak nem péntekre esik „karácsony szombatja”. Ennek a magyarázata, hogy az ünnep vigíliáját – függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esik – szokták karácsony szombatjaként is emlegetni, de hogy az azt megelőző napnak, a karácsony előtti pénteknek soha nem lehetett különösebb jelentősége – még Miskolcon sem.

A karácsonyfát ebben a regényben az időbeli pontatlanság jelképének is tekinthetjük. Azt mondatja a barátfalvi lévitával Jókai: „Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papírból ragasztott láncokkal? Ez a karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak, másnap engem kihordoznának a határra. Itt eltűrik.”^[17]

A mai olvasó is könnyen átsiklik ezeken a sorokon, és a regény megjelenésének idejében sem biztos, hogy bárki is azt számolgatta volna, mikortól is van nálunk karácsonyfa? A Magyar Nagylexikon szerint a német nyelvterületről érkezett karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon a „nemesi, polgári körökben, ill. német családokban terjedt először. Első ismert adatai a Brunswick, ill. a Podmaniczky családokhoz kötődnek (1820-as évek). A magyar parasztság körében mai formájában csak a 20. sz. elejétől kezdett terjedni.”^[18]

Jókai nem a karácsonyfa előzményének tekinthető, gerendára akasztott borókáról, vagy papírral díszített örökzöldről ír, hanem a regény cselekményének idejéhez képest több mint száz évvel később elterjedt szokásról.

Az ünnephez, karácsonyhoz kapcsolódó időbeli eltévelyedésekhez tartozik az is, hogy az a bizonyos fuvaros, aki a szentpéteri fogadóból visszavitte Miskolcra Kadarkuthyt, a történet szerint éppen a dédesi vásárból ment hazafelé üres szekérrel – karácsony másnapján, télen!

De időnként mintha nemcsak az ünnepről, hanem a télről is megfeledkezett volna Jókai. A történet elején, A böjtös ebéd című fejezetben Kadarkuthynak még eszébe jutott, hogy december van és hideg. A vármegyeházán a „rendnek éber őre” a puskájával együtt szögre akasztotta a köpenyét. Bosszankodott is később: nem kellett volna odaadnia a köpenyt, hiszen fázott, amíg a templomban ájtatoskodó vicispánra várakozott. Aztán jól befűtöttek a rabok, de amikor szellőztettek: újra megtapasztalhatta: tél van, hideg, nagyon hideg.

„A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre hókristállyá alakult.”^[19] Több hóról vagy jégről nem nagyon ír Jókai, legalábbis a téli időjárás nem okozott gondot hőseinek sem a városban, sem a Bükkben. Csak a történet vége felé jegyzi meg Kadarkuthy, amikor éjjeli sétára indul Barátfalván, hogy „kijárom magamat a havon”^[20], és a történet dramaturgiai csúcspontján említi meg a szerző ismét a havat. Tulajdonképpen nem az időt, az időjárást hitelesíti ezzel, hanem a farkaskaland leírásának hatását fokozza, amikor azt láttatja olvasóival, hogy a fehér havon elterülnek a vérző farkasok.

A regényes csúcs

A barátfalvi lévita című regény cselekményének csúcsa a farkasvadászat, de topográfiai szempontból a legmagasabb pontja az Oltárkő! Ide „viszi el” Kadarkuthyt Jókai, hogy hőse megtalálja Barátfalvát, majd pedig a hegy alatt fekvő faluban az ott szolgáló lévitát. Egy véletlen – bár nagyon is kimódolt – találkozásnak köszönhetően attól a komédiástól kap először útbaigazítást Kadarkuthy, aki szintén a lévitát keresi. Hogy ez a bizonyos komédiás honnan tudta, merre is kell indulniuk, az nem derül ki. Pedig nagyon tájékozott, nem csak azt tudja: „A vármegyének mappája nincs”, hanem azt is: „Ha volna, sem érne semmit.”^[21] Vélhetően ismét összezavarodott időben a szerző. A regény idejéhez képest évtizedekkel később, 1830-ban kezdte csak kiadni térképlapjait Karacs Ferenc, melyre hivatkozik is Jókai. A következő fejezet lábjegyzetében írja, hogy Tardona a Karacs Ferenc térképén sem szerepelt.^[22] 

Ez a komédiás mesél először erről a csúcsról a regényben. „… van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bércorom, ami még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hívják, hogy ‘Örvénykő, Pogányoltár!’

Aki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, amelyiknek a neve Barátfalva.

Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, ahol maga harangoz a pap, van egy torony, ahol harangozhat; de amely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon (ahogy palóc nyelven mondják).

Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető mészégető kemencékről. A terv beválik.

Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, aki Miskolcról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus-kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetéjéig.^[23]

A keresett falu tehát az Oltárkő alatt található. „Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő (Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való friss vízzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe; fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint amennyit a fa megér.”^[24]

Az Oltárkő (Örvénykő, Pogánykő vagy Pogányoltár) Jókai más műveiben is szerepel. A tengerszemű hölgy című regényében így ír róla. „Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmosbotomat; a jó, kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a Pogányoltárra. Az urak Pogányoltárnak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.”^[25]  Ugyanabban a regényben így festi le a Pogánykő őszi képét az író: „Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! – Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből hóbércek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai.”^[26] Hasonló ehhez A barátfalvi lévitában lefestett téli kép: „Ezúttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint egy óriási nagy fehér tengert, mely körös-körül a látóhatárt is eltakarta.”^[27]

Ugyanerre a helyre ismerhetünk az Egy bujdosó tanyája című írásában: „Milyen messze látni innen!

A láthatár-szélén a Kárpát bércei ülnek hosszú sorban, mint ezüstkoronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bércek fölülemelkednek rajta.

Innen rajtok világoskék halmok, a felföld fenyvesei végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.

Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között, néhol a csírádzó korai vetés eleven zöld színszalagjával.

És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.

S mindez, átlátszó aranyszínű ködbe mártva a lemenő naptól.”^[28]

Ezen a helyen emlékoszlopot emeltek a diósgyőri turisták. A „Jókai-emlékjelet 1959. június 28-án leplezték le a Bükk Örvénykő nevű (Jókai-kő néven is ismert) sziklatömbjének tetején”^[29] – írja Porkoláb Tibor irodalomtörténész az Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben című kötetében. A korabeli sajtó is megemlékezett az eseményről. A megyei napilap, az Északmagyarország az 1959. július 4-i számában Emlékmű az Bükk legmagasabb pontján címmel számolt be arról, hogy a „diósgyőri természetjárók az Örvénykő 773 magas csúcsán” felavatták Jókai Mór tiszteletére az emlékjelet. Hogy honnan vették, hogy az Örvénykő lenne a Bükk legmagasabb pontja? Valószínű, hogy Jókaitól kölcsönözték a jelzőt.

A tengerszemű hölgy című regényében írja.: „… a legnagyszerűbb tájkép-motívum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az ‘Örvény-kőrül’ kínálkozó panoráma. Az Örvény-kő a Bükk hegység legmagasabb pontja.”^[30] Tévedett a szerző. Az Örvénykő – még akkor sem, ha Jókai írta, ha a helyi lap címként közölte – nem a Bükk legmagasabb pontja. A Cartográfia 1996-os turistatérképe szerint 764 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Mivel a Bükkben 43 olyan csúcsot tartanak számon, amely 900 méternél magasabb, azt sem mondhatjuk, hogy az Örvénykő lenne az „egyik” legmagasabb. Viszont a panoráma tényleg gyönyörű…

A nevezetes, címeres, regényes Miskolc

A barátfalvi lévita – Kádár Judit irodalomtörténészt idézve: „Jókai állásfoglalása a vallásegyenlőség és a polgári házasság mellett. (…) témája a vallási türelem, középpontjában a vegyes házasság adta családi boldogság áll.”^[31] Azt nem említi meg az irodalomtörténész, hogy ez az első magyar regény, melynek helyszíne Miskolc és a Bükk. Ez persze leginkább az itt élők számára lenne érdekes, de a miskolci kötődésű irodalomtörténészek, helytörténeti kutatók sem különösebben hangsúlyozták ezt.

Sugár Gyula A Bükk mellől című kötetében megemlékezik Jókairól és a bükki emlékeket megörökítő regényről, A barátfalvi lévitáról, de a miskolci kapcsolatot nem említi. „Jókai Mór költő lelke is idevágyakozott a 48-as idők utáni emigrációjában, a Bükk erdei, lombsátrai elrejtették őt az osztrák önkényuralom szuronyai elől, de hálás is volt érte Jókai, mert A barátfalvi levita c. regényében lerótta köszönetét az őt megmentő Bükkségnek.”^[32] 

Mintha Csorba Zoltán irodalomtörténész figyelmét is elkerülte volna A barátfalvi lévita miskolcisága. A regény kapcsán Jókai bükki élményeire felhívja a figyelmet, de a Miskolcról készített városleírásra nem.^[33]

A miskolciak joggal lehetnének büszkék, mindarra, amit a városról ír Jókai. Egyik szereplőjével – a híres svájci íróról, az „arcisme” kitalálója után Lavaternek nevezett kálvinista esperessel – így kezdi a város bemutatását (és az itteni bíróválasztás indoklását): „Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot – beszél az esperes –, hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolc, melynek lakosságát jórészben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet választott bírája egy törvénytudatlan személy; egy kézi munkával foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek a mi nevezetes városunknak a rendkívüli viszontagságai.”^[34]

A következő, a Bíró uram című fejezetet pedig így ír a városról – saját korába visszatérve – Jókai: „Hajh bizony nem is a mostani Miskolc városa volt ám az a száz és egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, színházas, városházas metropolis, aki két képviselőt küld az országgyűlésre.”^[35] 

A szívesen és szellemesen anekdotázó Jókai a miskolci címerváltozások okát is beleszőtte ebbe a regényébe. Lavater, a kálvinista esperes így mesélt erről a Barátfalvát kereső Kadarkuthynak.

„… Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István templomának hívatott. Szent István király volt a város védőszentje. A város pecsétjén is Szent István alakja volt a címer: fején koronával, jobbjában a királyi pálcával, baljában az ország aranyalmájával. Az ideig ‘királyi város’ volt Miskolc, címe: ‘civitas regia’. A nagy változás után azt mondta a coetus, mit nekünk ez a királyi cifraság, ami annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb címet: legyünk ‘oppidum’, s az akkori bíró rendeletére a régi címert is elhagytuk, vésettünk a királyi alak helyébe egy kuruc hajdút, csákós kalpaggal, aki az egyik kezében három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart, s lábait verbunkos táncra igazítja.

Hej de nagyot kacagott erre a szóra Kadarkuthy.

– No, ez igazán remek gondolat volt!

– Dehogy volt az. Ebből a címerből megint csak azt eszelte ki minden ellenségünk, hogy hej de sok búzája, bora lehet Miskolc városának, hogy úgy kérkedik vele az a címerbeli hajdú! s még jobban megsarcoltak bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kurucok, elmúltak a törökök…”^[36]

Dobrossy István történész, levéltáros így írta le a város címerét: „Városunknak a legkorábbi, évszázadokon keresztül használt régi jelvénye egy királyfej volt, egyik oldalán csillaggal, a másikon félholddal, körbefutó felirattal: SIGILLUM CIVITATIS MISKOLCZ. A 14. század közepétől, végétől a 17. század végéig ez maradt a jellemző címerképünk.

Városjelvényünk a 17. század végén megváltozik. Előbb egy teljes, álló királyalak formálódik belőle, majd később egy katonaruhás hajdú lesz, kezében búzakalásszal és szőlőfürttel. A változás okát nem tudjuk. A szakértői vélekedések egy része a pecsétmetszőt okolja, aki valami indokkal torzított. Mások szerint ez aligha képzelhető el, hiszen a címer az önigazolás, és így a megkülönböztetés jele, ezért alapvető elvárás, hogy arra hasonlítson, akit formáz, vagy akit gondolnak rajta. (Például Miskolc esetében Szent István. Nem az a döntő, hogy milyen az ábra, hanem az, hogy annak tudják, annak tartják.)”^[37]

Egy igényes történeti tanulmányban természetesen nem lehet hivatkozási alap egy elsősorban fikcióra épülő regény, de azon érdemes elgondolkodnunk, miért nem maradt fenn a városi legendák és anekdoták között a Jókai Mór által leírt címertörténet.

A miskolci címerben mulatozó hajdú talán azoknak az érdeklődését is felkeltené, akiket egyébként nem nagyon érdekel a múlt. (Bár ez nem azt jelenti, hogy a város történetét A barátfalvi lévita című regény alapján lehetne tanítani.)

Jókai Mór munkásságát vizsgálva láthatjuk: az itteni élményeinek, az itt töltött heteknek, hónapokban köszönhető, hogy megszerette a természetet, felfigyelt a környezetre, a magyar táj szépségeire. Innen eredeztethető látásmódjának megváltozása is: a romantikus író innen indult el a realizmus felé.^[38] 

Felhasznált irodalom

Csorba Zoltán: Jókai Mór kapcsolata Miskolccal, Borsoddal. In: Csorba Zoltán: Miskolc és Borsod az irodalomban. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1994. 163–172.

Jókai bibliográfia, Jókai Mór születésének 150. évfordulójára. [összeáll. Zimánné Lengyel Vera]; Bp., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1975.

Jókai Mór levelezése, 1833–1859. Bp., Akadémiai Kiadó, 1971.

Kádár Judit: Utószó. In: Jókai Mór: Az elátkozott család: A barátfalvi lévita. Bp. Unikornis Kiadó, 1992. 355–363.

Jókai Mór: Emléksorok. Napló 1848–49-ből. Egy bujdosó naplója.  Bp., Unikornis Kiadó, 1994.

Kutas Imre: Jókai Tardonán. In: Napjaink, 1964/4.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.

Porkoláb Tibor: Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben, Miskolc, 1997.

Szendrei János: Miskolc város története. I–V. Miskolc, 1911.