Éppen egy évtizede, hogy 80. születésnapján itt, a színészmúzeumban, önálló kiállításának megnyitóján köszöntöttük Veres Attilát, a miskolci színház festőtárának nyugalmazott vezetőjét. Ismerve akkori fizikai, szellemi állapotát, biztosak voltunk benne, hogy az újabb kerek évfordulókon is köszönthetjük, s a 100. születésnapig meg sem állunk. A sors azonban egy váratlan betegség révén közbeszólt, s hat évvel ezelőtt Attila eltávozott közülünk. Személyisége azonban olyannyira meghatározó a mai napig, hogy tavaly a Spanyolnátha szerkesztőségével kezdeményeztük e pincegaléria róla történő elnevezését. Most pedig immár a Veres Attila Kiállítótérben rendezzük meg 90. születésnapján az emlékkiállítását.
Hogyan lett az elmúlt fél évszázad alatt Veres Attila személye, munkássága fontos a miskolciak számára?
A dunántúli (villányi) fiatalember az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán tanult, s díszletfestőként klasszikus tudással érkezett az 1956-os forradalom eseményei után a Szegedi Nemzeti Színházhoz. A szcenika átmeneti korszakában kezdte tevékenységét: még elsajátíthatta a hagyományos díszletfestés technikáit, de ekkor jelentek meg a hagyományos kulisszákat felváltó stilizált színpadi terek, melyek újabb és újabb kihívásokat jelentettek. Varga Mátyás díszlettervező mellett a szegedi szabadtéri játékok újraindításába is bekapcsolódhatott, ahol újabb technikai kihívásokkal kellett szembenéznie, melyek az állandó kísérletezés, az újabb anyagok, újabb technikák felfedezéséhez vezették.
1959-ben szerződött Miskolcra, ahol egy életre szólóan megtalálta otthonát és hivatása helyét: 2007-ig volt a Miskolci Nemzeti Színház tárvezető-festőművésze.
Minden színházi előadás magán viselte a keze nyomát: a látványtervek az ő irányításával és kétkezi munkájával valósulhattak meg.
Munkásságát a rendezőkkel, tervezőkkel való kreatív együttgondolkodás jellemezte. A fiatalon megszerzett tudása a nyolcvanas években teljesedett ki: a Csiszár Imre művészeti vezető nevével jelzett évtized a totális színház időszaka volt, melyben főszerephez jutott a monumentális színpadkép is.
Munkái közül kiemelkedik a Peer Gynt szfinxe 1983-ban, az 1984-es Rómeó és Júlia reneszánsz stílusú, festett panorámaképe. De büszke volt a Most mind együtt… észrevehetetlenül átlátszó téglafalára vagy a Don Juan több méter magas, mozgatható szobrára, s Mózes aranyszobraira. Szeretettel őrizte az előadások kellékeként festett színészportréit Igó Éváról, Szegedi Dezsőről. Több nyári színházi produkció – köztük a miskolctapolcai Akropolisz Szabadtéri Színpad A víg özvegy c. előadásának díszlettervezőjeként is dolgozott. De ott volt a Miskolci Csodamalom Bábszínház megszületésénél is, ő tervezte a nyitó előadás, a Jancsi és Juliska díszleteit.
1975 és 1983 között színházi fotózással is foglalkozott a Miskolci Nemzeti Színházban. Előadásképek mellett színészportrékat, illetve próbafotókat is készített.
Színháztörténeti jelentőségűek többek között a Major Tamás, Jancsó Miklós, Csiszár Imre, Fodor Tamás miskolci rendezéseit őrző felvételei, kiemelkedők az újvidéki nemzetközi színházi fotókiállításon díjazott munkái: az arany plakettel jutalmazott Lorenzaccio c. produkció előadásképei, illetve Major Tamás Lear király alakításáról készített, oklevéllel elismert sorozat.
Első önálló kiállítását 1976-ban rendezte. A nyolcvanas évek elejétől lett a Diósgyőri Képzőművész Stúdió tagja. De sok szállal kötődött a Spanyolnátha művészeti folyóirat ,,csapatához” is – több csoportos kiállításukon szerepeltek alkotásai.
Gyarmathy Ferenccel részt vett a Miskolci Színészmúzeum alapításában, s a kezdetektől fogva vezette, szervezte az intézményben a színház nyugdíjasainak baráti köri programjait.
2006-ban Miskolc Város Déryné-díjjal ismerte el munkásságát.
Kiállításunk megidézi a festőművészt: a nagyteremben elsősorban a szeretett tájait – köztük a villányi pincesort, a diósgyőri várat – megörökítő művei közül válogattunk. A színházi fotós tevékenységéből többek között Major Tamás miskolci munkásságát bemutató képeiből emeltünk ki néhányat. S helyet kaptak a színházi illusztrátor munkái is.
Sokoldalú színházi ember volt – nemcsak alkotóként, de szakszervezeti vezetőként is: a színház szakszervezeti bizottságának elnökeként a társulat egészére figyelt. De hivatalos pozíciójáról lemondva is próbált segíteni nehéz helyzetben lévő pályatársain. Felelőséggel figyelte, segítette környezetét. Nyugdíjba vonulása után pedig a múzeumi-közművelődési terek, események nélkülözhetetlen résztvevőjeként érdeklődésével, figyelmével, hozzászólásaival segítette, erősítette egy-egy alkotó, egy-egy közösség működését. Mindennek köszönhető, hogy a színházi előadások elmúltával is ragaszkodunk Veres Attila alkotásaihoz, személyiségéhez.
*Elhangzott a Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria Thália-ház Veres Attila Kiállítóterében, 2024. november 27-én
