A magyar bürokrácia lelke nem siet, neki van ideje. Ő nem úgy él, mint mi, hogy mindig késésben, mindig lihegve, gerincen csorduló lével, mindig az utolsó pillanatban, mert neki az utolsó pillanat az első pillanat. Egy pillanat is csak akkor számít, ha le van pecsételve. Márpedig mi itt pecsétekért jöttünk. Vagyis azért, hogy legyen igazunk, vagy legalább úgy tűnjön, hogy jogunk van bármihez, ami még a miénk lehet ebben az életben.
A panorámaüveg száját tátja, te meg óvatosan becsusszansz, ahogy a kávéscsésze szélén rianó kockacukor a forró lébe. A kigyúrt biztonsági őr becéloz, nyakkendőt igazít, és jön a kompenzációs kérdés: miért jöttél? Már olvadsz. Van már időpontocska? Nincs? Az nagy hibácska. Odavezet egy R2-eshez, és közli: először is, tessen csak húzni egy sorszámot. Ez olyan természetes itt, mint a napfelkelte, csak persze ez a mostani egy baljós napfelkelte volt.